PONT11 – 2025 ősz – 1. szám

Széplaki Nóra
„…nincs olyan, hogy csak ez a nő vagy az a nő szép. Olyan van, hogy valaki nem a legjobbat hozza ki magából.”
– interjú Mihályfi Zsófival

paletta

Tóth-Czifra Júlia
Új szereplő a Bartók Béla úton
– a Művház

Sipos Sára
Kulturális szemezgetés

Kosztolányi Fanni
Kerületi Kóstoló süti(dé)zzetek!

Impresszum

Kettőspont

Mi az első emléked a szabadságról? Mikor érezted magad mindentől függetlennek? A Pont 11 első számának nyitányaként arra kértük dr. László Imrét és Barabás Richárdot, hogy osszák meg velünk, számukra mit jelent a szabadság.

Mi volt az első gyermekkori szabadságélményetek?

Dr. László Imre,
polgármester
Hogy mi jelenti egy gyermek számára a szabadságot? Talán a vakáció kezdete, amikor a hosszú, kötöttségekkel teli iskolaév után végre a nyáré, a barátoké, a nevetésé a terep. Vagy az első apró lázadás, amikor rájössz, hogy önállóan is dönthetsz, akár a szüleid véleményével szemben is. Egy csíny, a szabályok áthágása, vagy az a titkos öröm, amikor a paplan alatt elemlámpával olvasol regényt. Ezek a pillanatok mind apró szabadságok, de számomra a felszabadultság érzését a sport adta.

Különös, hiszen a sport szabályokkal és fegyelemmel teli világa látszólag a korlátokról szól. Mégis: van valami hihetetlenül felszabadító abban, amikor hónapok kitartó munkájával legyőzöd a legnagyobb ellenfeledet – önmagad.

A súlyemelés volt az én szabadságom. Amikor először beléptem a terembe, már tudtam, hogy megér minden erőfeszítést. A súlyok mögött nemcsak az erőmet mértem fel, hanem azt is, ki vagyok valójában. Szabadnak lenni számomra azt jelenti, hogy megismerem a korlátaimat, és merem átlépni őket.

1965-ben, amikor beállítottam a junior világcsúcsot 125 kilogrammal, hirtelen minden teher eltűnt. A súlyok könnyűvé váltak, a korlátok egy pillanatra ledőltek.
Szabad voltam. Szabadabb, mint valaha.

Később az élsportot a szabadidős testmozgás váltotta fel. A tenisz már nem az eredményről szólt, hanem az örömről, a játék élvezetéről. És talán ez az, ami igazán meghatározza a szabadságot: megtalálni a saját teredet, örömöt találni a tetteidben, és átélni, milyen érzés határok nélkül élni.

Barabás Richárd,
kultúráért felelős tanácsnok
Gyermekkorunk szabadsága – legalábbis az enyém – a viszonylag világos keretek közötti örömteli létezéssel párosul a fejemben, ideértve a számtalan családi eseményt, szülinapokat, nagy ebédeket a nagyszülőknél, nyári strandolásokat, éjszakába nyúló számítógépezéseket az unokaöcsémmel, aki később programozó, sőt játékfejlesztő lett. Így aztán bizonyságot nyert, hogy a mindenben károgóknak, akik akkoriban az épp csak szárba szökkenő virtuális világokban megjelenő erőszakban vélték felfedezni a fiatalok megromlásának legfőbb okát, mégsem lett igazuk. Ám akárhogy is nézem, ezek a kedves, de
talán inkább gondtalan emlékek mégsem a szabadságról, hanem a biztonságról szólnak.

Mert a szabadság óhatatlanul lázadás is egyben. Még ha nem is mindig tudatos.

Mint például azon az éjjelen, amikor diákszínjátszóként annyira belefeledkeztem az egyik szombat esti próba – vélhetőleg Plautus A hetvenkedő katonájáé – után megtartott szülinapi köszöntésen játszott improvizációba, hogy a szüleim által megszabott hazatérési időt bőven túllépve, este tíz vagy tizenegy felé eszméltem, ami végül is egy tizenegy-tizenkét éves fiúnál még ma is késeinek számít. Ne feledjük: az első mobiltelefonomat, egy Alcatel 301-est, még csak az ezt követő karácsonyon kapom majd meg, nem kis részben ennek az eseménynek az eredményeként. Így aztán esély sem volt sem nekem hazaszólni, sem engem figyelmeztetni.

Anya a Nagytemplomtól nem messze, az Unió előtt jött velem szembe. Bár tartottam tőle, nem szidott le. De elveszni abban a három időn túli órában, a saját akaratomból, a saját fantáziámban, a saját barátaimmal – na, az mintha szabadság lett volna.

Antal Nikolett

Függő függetlenségünk, független függőségünk

– avagy egy magazin margójára

Lehet, hogy megbolondultunk. Lehet, hogy teljesen irreális elképzelés volt egy akkora fába vágni a fejszénket, mint a magazinkészítés. Akárhányszor nekifutottam fejben, mindig az alapkérdéshez jutottam, mellyel újra és újra megmagyarázom, miért van erre egyáltalán szükségünk. Miért gondoljuk, érezzük úgy, hogy ez a legmegfelelőbb formátum és csatorna arra, hogy elmondjunk a világról és benne magunkról valamit. Most sem tudok mást, mint ezeket a kérdéseket feltenni és legjobb tudásom szerint megválaszolni.

Ahogy látszik, nehezen találom rá a szavakat, de muszáj beszélnem arról, mit jelenthet a mi viszonyrendszerünkben a függetlenség kérdése, ami ennek az induló lapszámnak a vezérmotívumát adja.

Joggal merül fel ugyanis a kérdés, nem eleve öngól-e önkormányzati fenntartásból függetlenségről beszélni, létezhet-e ez a kategória egyáltalán. A lehetséges válaszok sorát ez utóbbival kezdem. Amióta a filozófiában és a társadalomtudományokba létezik az irányzat, melyet úgy hívnak, hogy dekonstrukció, egyetlen dologban lehetünk biztosak: érdemes mindent megkérdőjelezni. S bár gondolhatjuk azt, hogy ez aztán az ördög műve maga – bizonyára sokan gondolják is –, mégis arra a megközelítésre buzdítanék helyette, hogy vegyük csak végig: mi lehet valódibb, mi vihet folyamatosan előre bennünket, ha nem a kétkedés vagy a kérdésfeltevés maga. Hol tartana ma a világ, ha adottnak veszünk mindent, ami körülvesz bennünket – valószínűleg laposnak hinnénk a Földet, és 30 év lenne az átlagéletkor.
Gondoljuk végig, milyen megpróbáltatásokat kellett kiállniuk a világ újítóinak – Galileo Galileitől Jeanne d’Arcon át Rosa Parksig.

Önkényes névsor, elismerem, de nyugodtan helyettesítse be mindenki e neveket ízlése és világnézete szerint. Ezen a nyomvonalon haladva nagyon hamar eljutunk odáig, hogy feltegyük magunknak a kérdést: mit jelent a függetlenség, feloldható-e az a paradoxon, az az ellentmondás, ami e kategórián belül feszül. Hiszen hogyan beszélhetnénk függetlenségről? Frida Kahlo, a mester, a függetlenség szimbóluma független tudott-e lenni az egész életét végigkísérő testi fájdalomtól? Nem ez volt-e az, ami a művészete egészét meghatározta, ami a szó legklasszikusabb értelmében függővé tette? Weöres Sándor független tudott-e maradni a politikától? A politikával szembeni önmeghatározása, mely szintén egyfajta függőségi viszony, nem eredményezte-e azokat a verseket, melyeket szinte az anyatejjel szívunk magunkba? Lenne-e Bóbita, Kutya-tár és Kutyafülű Aladár akkor, ha az integritás megőrzésének nem az maradhatott volna az egyetlen eszköze, ha a látszólagos gyermeknyelvet választja a lírájához? Függetlenek voltak-e azok az emberek, akikről oly sokat tanultunk az iskolapadokban? Független volt-e a 80 éve elhunyt Bartók Béla, amikor megkomponálta A kékszakállú herceg várát?

A függőségek és függések viszonyrendszerek – kapcsolódásaink rizomatikus rendszerei, melyek a világhoz és a környezethez kötnek bennünket, amik meghatározzák és folyamatos mozgásban tartják az identitást. A függetlenség tehát, ahogyan átfordíthatnánk, egyfajta erkölcsi mérce. A függetlenség ott válik értékké, ahol a kultúra vagy a művészet autonóm tud maradni – olyan módon szólni, olyan kérdéseket feltenni, amelyek során nem kell tekintettel lennie a regnáló hatalomra. A függetlenség éppen ezért azt feltételezi, hogy a kritika érték, a párbeszéd, az empátia, a sokféleség elfogadása alapvetés, ahol a marginális extra segítséget kap, ahol ott van a mindennapi igyekezet, hogy az elesetteket támogassuk. A függetlenség iránti vágy és az arra való törekvés éppen ezért paradoxmódon ott a legfeltűnőbb és legszükségesebb, ahol e tényezők nem adottak.

A függetlenség mint olyan függetlenséget jelent a megkövülttől, függetlenséget jelenthet a klasszikus intézményesüléstől, a sokféleség lehetőségének fenntartásával egyenlő, s azzal, hogy a pénz, a támogatás, a finanszírozás nem szabhat egyértelmű irányt, nem lehet a lojalitás függvénye. Mi ezt valljuk, és ezért merészeltünk egy olyan magazint az
olvasók kezébe adni, mely a függetlenség kategóriáját tűzte zászlajára. A szkepszis talán abból fakad, hogy bizonyosak sosem lehetünk a törekvésünk sikerültségében, de igyekezhetünk mindig kritikusak lenni saját magunkkal, a saját törekvéseinkkel szemben, újra és újra vizsgálat tárgyává tenni függetlenségünket. Hogy ennél többet tehetünk-e, arra nem tudom a választ, a kockázatot vállalni mindenesetre érdemes.

E kockázatvállalás eredménye
a Pont 11 magazin.
Azt szeretnénk, hogy legyen tétje.
Azt szeretnénk, hogy illessétek kritikával, hogy elmondjátok, legitimnek tartjátok-e, vagy sem. Hogy elmondjátok, érdekelnek-e benneteket a témáink, vagy sem.

Hogy elmondjátok, fontosak-e az általunk vallott értékek, vagy sem. Hogy értékek-e egyáltalán. Elkötelezettek vagyunk amellett, hogy igen, ahogyan elkötelezettek vagyunk amellett is, hogy megmutassuk, micsoda miliőben, micsoda kultúrtörténeti kincsen ülünk itt Újbudán, a világ e fent említett, szerencsés szegletében.

Függő függetlenségünk így tehát oda-vissza ható, folyamatos mozgás. Ahogyan azt a nagy dekonstruktőröktől tanuljuk – elnézést a faék egyszerűségű fordításért –, a világ és benne az ember egyszerre bontja le és építi fel önmagát, a kategóriáit. Nincs állandóság, destrukció és konstrukció kölcsönhatása a világ – felépítünk és lebontunk, megkérdőjelezzük az adottnak vett kategóriákat és meghatározásokat, valamit elgondolunk, majd újragondolunk.

Így kell tudnunk mindennapi apró-munkával létrehozni egy olyan keretrendszert, mely elégedettségre adhat okot,
és élhető világot jelent. Erre törekszünk, amikor a kerület kulturális életéről, kapcsolódásairól beszélünk. Következésképp nem nagyképűség vagy szemellenzősség talán, ha a függetlenség témájáról beszélünk a következő oldalakon, hiszen nem pusztán egy intézményesült keretrendszer adja meg annak a kritériumait.

Sokkal inkább értelmezhetjük követendő attitűdként, törekvésként, amit nem az határoz meg, közpénzből valósul-e meg, vagy sem, ki a fenntartója, s ki nem, hanem a szemléletmód, a miliő, mely jellemzi és körülveszi. A törekvés tehát adott, a megítélése viszont már a ti kezetekben van.

Ahogyan fentebb írtam: hogy ennél többet tehetünk-e, arra nem tudom a választ, de mindig, minden körülmények között érdemes vállalni a kockázatot. Kultúrát művelni, függetlenségre törekedni, miközben reflektívek maradunk önmagunkkal szemben, s igazodunk a világ változásaihoz, tiszteljük önmagunkat s a másikat, a leg-nagyobb örömjáték.
Játsszatok velünk!

Bérczes László

Lecke

Nem végzem el a feladatomat. Nem úgy. Egykori (és zsigerileg jelenleg is) tanárként nem tartom helyesnek, ha valaki nem csinálja meg a leckét. A megtisztelő lecke, mármint ezen kiadványt szerkesztők felkérése arra
vonatkozott, hogy „régi motorosként” foglaljam össze a magyarországi független színházak történetét. Az a gyanúm, hogy egy vázlatos összefoglaló is több száz oldalas kötetet követelne, és még ha abszurd módon rá is akarnám szánni az előttem lévő fél évet (mely persze kevés a feladat elvégzéséhez), nem tehetném, mert épp egy úgynevezett független produkciót próbálok, és maga a dolog mindig fontosabb, mint az arról
való beszéd.

Egyébként is – és itt már közelítünk ahhoz, amit én jelen pillanatban egy újbudai kulturális kiadvány feladatául elképzelni tudok, szóval aminek itt és most értelme van – legelőször azt kellene tisztázni, ki mit is ért azon a szón, amit agyba-főbe használunk: független. Ezt sem fejtem ki, mert meg-haladná a teljes kiadvány méretét, de ráutaló magatartással csak úgy megkérdezem:
mitől független? Mert például szkepszissel teli lemondó mosollyal fogadjuk, joggal, ha valaki meg meri kockáztatni, hogy „független újságírásról” beszéljen. Ezt itt most nem folytatom.

Úgymond történetileg egyszerű a definíció: amit a hatvanas-hetvenes években amatőrnek neveztek (Paál, Halász, Fodor stb.), majd alternatívnak kereszteltek át (Somogyi, Pintér, Schilling stb.), mely jelzőt a táncban semmit sem jelentő „kortársra” váltottak (Ladányi, KGP, Goda stb.), azt mára erősen mozgalmi hangzással függetlennek nevezik. Amikor én a következőkben címszavakban „tisztázom”, ki a független, akkor valójában a szó ellentmondásos, kiüresedett jelentésére, pontosabban jelentésnélküliségére hívom fel a figyelmet. Az úgynevezett független- halmazon mindazokat érthetjük, szoktuk is érteni, akik nem az állami (minisztériumi és/vagy önkormányzati) fenntartású színház-csinálókhoz tartoznak, és igen szerény pályázati pénzből vagy anélkül kísérelnek meg színházat csinálni, avagy életben maradni. És mivel kevesen és kevés pályázati pénzt nyernek el, állami támogatástól függetlenül léteznek. És többnyire mecenatúrától is függetlenül, mert utóbbi Magyar-országon a béka feneke alatt van. Mindezekből következően mindenki független, aki pénzügyi támogatás nélkül (és ide nem soroljuk a jegyvásárlásban megmutatkozó nézői „támogatást”) valamilyen formában színházzal foglalkozik.

Azt gondolom, Újbuda valóban a világ egy boldogságra termett szeglete. Valahogy régóta az, kulturális értelemben mindenképp, mi pedig ezzel a csapattal ebben vagyunk leginkább érdekeltek. Még a legsötétebb időkben is úgy van, hogy itt igenis érdemes dolgozni. Van eredménye, van hatása, ott vannak és kézzelfoghatóak a visszajelzések, van párbeszéd, jönnek a kérdések, akár a panaszok vagy a problémák is, amelyek nem visszapattannak, hanem olyan fülekre találnak, melyek érteni akarják ezeket a helyzeteket. Aztán van az a cég, amit úgy hívnak, hogy KözPont Kft., s amelyik az elmúlt sok évben nemcsak szuper emberekkel vágott bele a munkába, de időközben is kiváló kollégákkal, csapat-tagokkal bővült. Ez a hely lett az én világom. Hol dráma, hol komédia, hol szappanopera, olykor meg olyan békésen, kitaposott mederben folyó valami, mint a nyári Duna.

Ahogy látszik, nehezen találom rá a szavakat, de muszáj beszélnem arról, mit jelenthet a miviszonyrendszerünkben a függetlenség kérdése, ami ennek az induló lapszámnak a vezérmotívumát adja.

Joggal merül fel ugyanis a kérdés, nem eleve öngól-e önkormányzati fenntartásból függetlenségről beszélni, létezhet-e ez a kategória egyáltalán. A lehetséges válaszok sorát ez utóbbival kezdem. Amióta a filozófiában és a társadalomtudományokba létezik az irányzat, melyet úgy hívnak, hogy dekonstrukció, egyetlen dologban lehetünk biztosak: érdemes mindent megkérdőjelezni.
S bár gondolhatjuk azt, hogy ez aztán az
ördög műve maga – bizonyára sokan gondolják is –, mégis arra a megközelítésre buzdítanék helyette, hogy vegyük csak végig: mi lehet valódibb, mi vihet folyamatosan előre bennünket, ha nem a kétkedés vagy a kérdésfeltevés maga. Hol tartana ma a világ, ha adottnak veszünk mindent, ami körülvesz bennünket – valószínűleg laposnak hinnénk a Földet, és 30 év lenne az átlagéletkor.
Gondoljuk végig, milyen megpróbáltatásokat kellett kiállniuk a világ újítóinak – Galileo Galileitől Jeanne d’Arcon át Rosa Parksig.

terc

E rovatunkban minden számban három kulturális szereplőt kérünk föl arra, hogy a tematikához kapcsolódóan egy-egy számukra különösen fontos jelenségről esszét írjanak. A függetlenségről ezúttal három szépíró, Fehér Renátó, Kukorelly Endre és Seres Lili Hanna szövegét közöljük.

Fehér Renátó

Jöhet valami virális?

Független-e a független irodalom, és mitől független, ha független? Biztosan nem független valamilyen világszemlélettől, amit a szerző egyetértőleg vagy kritikusan színre visz. Ez a szemlélet és viszonyulás pedig terméke a kornak, mely szülte őt. A független irodalom tehát nem független a korszaktól, amelyben keletkezik. Ez persze meghatározza az anyagát is, a nyelvet: más nyelven
beszélünk, mint a nagyszüleink; más nyelven, mint a honfitársaink, akik nem olvasnak rendszeresen, az olvasáshoz – mondja József Attila – pénz kell, és szabadidő; és más nyelven beszélünk, mint a szöuli kortársaink. Ha viszont a független irodalom nem független a korszaktól, akkor nem független a politikától sem, bár gyakran szeretnénk ezt hinni. Sőt, néha ki is kérjük magunknak. Olyankor persze elfelejtjük, hogy politika és irodalom összetevői és körülményei jelentős részben azonosak: történelmi korszak, földrajzi hely, társadalmi valóság, közérzet, nyilvánosság. Az irodalom is nyilvános beszéd, és ami nyilvános beszéd, az politikai beszéd.

Félreértés tehát, hogy a mű és a mű mellett álló szerző világnézettől független lehet.

Valójában pedig elegendő, hogy a szerző szándékain és a szöveg önműködésén kívüli akaratok nem befolyásolják programszerűen a poétikai-tartalmi döntéseket vagy a koncepciót. Nem vagyunk szellemírók, (ön)cenzorok és copywriterek saját szép-
irodalmi munkánk mögött. (Írók, írjatok remekműveket, és óvakodjatok a kreatív ügynökségektől!)

A kortárs magyar irodalom szereplőinek nem kell kompozíciós kompromisszumokat kötniük például kenyérgondok miatt sem, hiszen megélhetésük nem a könyvek és publikációk után kapott honoráriumból származik, hanem tanításból, szerkesztésből, fordításból, ösztöndíjból, pódiumfellépésből, ezek kombinációiból vagy az irodalmi szakmán kívülről.

Az is városi legenda, hogy már az íróasztalmunka idején tudatosan fogyasztóbaráttá lehet könnyíteni a szöveget, s hogy ettől majd nagyobb lesz a példányszám és a hírnév, több a szeretet. Szeretném, hogyha szeretnének, szeressetek szilajon. A szerzői hiúság effajta kielégítésére viszont sosem létezett holtbiztos recept, ehhez pedig ma már végképp nincs szükség szövegbeavatkozásra.

A figyelemgazdaság idején a láthatóság-
versenyben egyébként is szövegen kívüli stratégiákkal és gesztusokkal kell érvényesülni – szól a vállalati marketing géphangján a már-már természeti törvényként tisztelt hatályos szokásrend, amely valójában csak szakmaidegen versenykényszer. Ezt aztán lehet mértéktartóan vagy visszatetszően, önazonosan vagy izzadságszagúan űzni. Ennek etikettjéről persze nincs szakmai konszenzus, ahogy nincsenek maguktól értetődő irodalmi sikerkritériumok sem. Mert olvasóközönség vagy egyetemi kánon? Belföldi díj vagy külföldi fordítás? Kollegiális irigység vagy kocsmai idézettség? Nincs válasz.

És függetlensége-e, ha azt méricskéljük folyton, hogy ma éppen mit nyilvánítanak mérvadónak az irodalomszakmai akolmeleg bennszülöttjei és a kommentszekciók rögtönítélő, következetlen és párhuzamos közvéleménye? Mire ez a mondat véget ér, aktuális-e még, ami az előbb aktuális volt? Ebbe a csapdába esik olvasói figyelmünk is, egyre rövidülő átmenetiséggel, mert ezt diktálja a
fogyasztási kényszer. Immár a könyvpiaci
termelés is negyedéves szakaszokba rendeződik. Fogyatkozik a könyvek utóélete:
megjelenésük pillanatában elillan az újdonságértékük, és folytatódik az előrendelés. Nem nézhetsz vissza, kedves Olvasó! Maradj naprakész. Maradj napszakrakész.

Digitális katatóniánk össztársadalmi kór-tünet. Pszichésen viszont elviselhetetlen mindent a jelen szűkös, mégis végtelen idővonalán szemlélni. Hiszen elszivárgó időben létezünk, történetünk van, és emlékezetünk, ezt hívnánk hagyománynak. A szakmai prezentizmus klausztrofóbiája tehát szintén bénító, azaz gondolatszegény. A független irodalom ezért nem azon és nem úgy dolgozik, hogy naprakész legyen. A korszerűség – mondja Esterházy Péter – benne-gyökerezést jelent, és nem a korral való föltétlen azonosulást. Szerinte nincs szánalmasabb, mint trendinek lenni, trendinek akarni lenni. Az informális vagy ízlésbeli igazodás pedig valóban nem garancia semmire, sokkal inkább hiányjel: az önismeret, az öntudat, a vízió és a program hűlt helye.

Álljon itt egy példa a távol közeléből. Karikó Katalin nem 2020-ban találta ki, hogy mihez kezdjen. 2020-ban nem azt mondta, hogy eddig regényeket írtam, eddig olimpiai bajnok evezős voltam, eddig a fül-orr-gégészet érdekelt, de most jöjjön tőlem valami virálisabb, mondjuk, az mRNS. Hanem évtizedekkel ezelőtt elkezdett valamit, amire lassacskán aztán rászánta az életét. Nem csábította hiúság, előítélet, irányvonal. Ez például közös Karikó Katalin és Kertész Imre munkásságában. Jó hinni abban, hogy ez a szemlélet és ez a viszonyulás talán hozzájárult a Nobel-díjaikhoz is.

De vannak-e potenciális szövetségesei a független irodalomnak? Miért ne kínálhatná iskola és könyvtár, parókia és múzeum, közpark és művház egy másfajta figyelem, tehát egy másfajta élet lehetőségét? Erőforrásaikra támaszkodva miért ne vállalhatnának konfliktust azokkal a domináns életmódtrendekkel és fogyasztási rutinokkal, melyeket az öngyarmatosító vagy provinciális elitek normaként láttatnak és diktálnak? Miért ne lehetnének az uniformizáltság helyett az önfelszabadítás terepei? Miért ne találhatna épp bennük otthonra, miért ne indulhatna ki épp belőlük a kulturális alternatíva? Miért ne lehetne ez az alternatíva népbarát, plebejus?

Mit jelentene ez? Vitát a jó, a méltóságteljes, a szolidáris, a boldog életről. Elmagányosodás helyett közösséget és szomszédságot, versengés helyett együttműködést, passzív befogadás helyett aktív részvételt, alkal-miság helyett rendszerességet, egyéni műveltség helyett közös érzületet, jópofáskodás helyett közös tanulást, megvetés helyett segítségnyújtást, kiégett unalom helyett lelkesedést, alibizés helyett kölcsönös felelősséget, trendiséggörcs helyett kíváncsiságot, promóció helyett osztozást. Mit jelent a kultúra és a kulturális közszolgálat, ha nem ezt? És van-e, és ha van, mire és kikre irányul a kultúrpolitikai képzelete azoknak, akik politikai közhatalommal rendelkeznek, akik egy környék, egy kerület, egy város, egy másik Magyarország vezetésére és képviseletére jelentkeznek?

terc

Kukorelly Endre

Mecenatúra és agón – avagy a szép versengés. Valami a Baumgarten-díjról

Maecenas Krisztus előtt 8-ban meghalt.
M. meghalt, oda a mecenatúra. M.túra nincsen. Ami van, csak annyira van, hogy megfelelő rá a nincsen – és egy pillanatig morfondírozzunk el a nincs meg nincsen közötti stiláris különbségen. Nincs, de lenne rá igény, ahogy a viccben áll? Én azt hiszem, igazából azért nincsen, mert nincs rá igény.

Szóval.
Augustus császárt stb. – az állami izét körülbelül hagyjuk. Egyrészt a mindenkori álladalom kötelessége (annál inkább, minél kicsibb a piac), valamint elemi érdeke felismerni, hogy a művelés-művelődés, a kultiválás alap, maga az állam ezen áll vagy bukik, tehát a kultúra finanszírozandó – másrészt viszont gyárilag képtelen pártpolitikai szempontból nem beletenyerelni. Tehát legyen! Ám legyen! Viszont ha a magaskultúra jót akar magának, nem csünghet folyvást az államon. Nem
bazírozhat rá. Viszont akkor meg kin-min csüngjön, mi legyen a bázisa?

A nem létező, alig létező polgárság?

Ugyanis az a hibás kör áll fel, hogy minél inkább a kétpólusú leosztást követi-erősíti a politikai diskurzus, minél kevésbé közpolitikai, minél inkább hatalmi a beszéd, a polgári ethosz kialakulásának annál kisebb az esélye. Satöbbi.

Unom mondani.

2019-ben újjáélesztettem a Baumgarten-díjat. A Baumgarten-díjat 1949-ben elkommunizálták, a rendszerváltás után az íróknak vissza kellett volna követelniük, de nem
történt semmi.

Azért van most ez a semmi.

Maecenas kopasz vala. Ezt nem tudjuk.
Borzasztó sok pénzzel bírt, ez tudható. Aki a feje tetején kopasz, és körben meghagyja a haját, hülyén néz ki. Vronszkij is rosszul kopaszodott Tolsztoj szerint, és lehet, hogy az író féltékeny volt saját hősére, viszont nem Maecenasnak muszáj jól kinéznie, nem is írók kreatúráinak!

Hanem? Hanem akiket az istennők fölkeresnek. És megszállják őket, mint a Múzsák a khalkiszi Tünnikhoszt.

Horatius amúgy alig élte túl Maecenast, és amikor Augustus meghalt, Krisztus már tizennégy volt: ki meddig él, ebben nincs verseny. Nem ebben van a verseny. Hogy ki hogyan él, abban igen. Szinte mindenben van verseny – de milyen ez a verseny?

Baumgarten Ferenc Ferdinánd gazdag magyar zsidó család sarja, maga Berlinben él, németül ír, számára Babits Mihály az isten. Felkeresi, és végrendeletében összes vagyonát beteljesületlen szerelmére (hiába vágyott publikálni a Nyugatban, tudjuk Takarótól, egy kis zsidó lapocska volt), a magyar irodalomra hagyta.

Az Adler–Sas–Guszev utca és a Tisza Kálmán–József Attila utca sarki bérház luxus-lakásaiból, üzleteinek jövedelméből származó hatalmas összeget osztotta ki a kurátor, Babits, az üzleti-jogi ügyekkel foglalkozó másik kurátor, Baumgarten egykori barátja, Basch Lóránt segítségével. 1929 és ’49 között sok író kapott támogatást, sokan többször is. A kurátort persze folyton támadták, az utókor legfőképp – igazságtalanul – azzal, hogy József Attilát nem díjazták. Ez weites Feld, de legyünk megértők, egyrész ő is kapott – két ízben – jutalmat, és miután a kegyetlenül megbántott Babitstól bocsánatot kért, az épp ezért nem volt abban az erkölcsi helyzetben, hogy abban az évben jutalmazza. A következő évben pedig öngyilkos lett – az így, posztumusz megítélt díj már semmin sem segíthetett.

A háború után, a fordulat évéig kiadták még, aztán, mint mindent, kommunizálták.

A rendszerváltáskor azon voltam, hogy „társadalmiasítsák”, kapja vissza az írótársadalom, de nem történt semmi. Annyi csak, hogy minden végrehajtó hatalom a Kossuth- és József Attila-díjaknál, de az összes művészeti díjaknál is, többé vagy kevésbé a klienseit preferálja. 2010 után pedig már elképzelhetetlen mértékben.

Akik intézik, saját frusztrációjukat, kisebbrendűségi komplexusaikat, sértődöttségüket kompenzálják a „most mi jövünk” nevében – megérne egy alapos, korrekt „átvilágítást” ez a tizenöt év. Többször leírtam: példátlanul inkorrekt, elfogult és bosszúálló. Könnyű összevetni ezt a periódust a legsötétebb rákosista és kora kádárista rendszer művészeti díjazásával, az 1949 és 1963 közti periódust a 2011 és 2025 közöttivel. De akkor a kommunisták legitimitásdeficitje miatt fontos volt a művészek megnyerése – és persze kinek ne volna mit kompenzálni, ki ne volna megsértődve valamiért! Mégis, van mindennek határa, ahogy Horatiusnál áll: Est modus in rebus, sunt certi denique fines, van mérték a dolgokban, vannak határozott határok. És határt csak a napi-politikai szempont kiiktatása, a szigorú szakmai szemlélet szab.

2019. március idusán lett végképp elegem abból, amiből már évek óta elegem van: az állami művészeti díjak minden megelőzőt alulmúló igazságtalanságából, méltánytalanságából – akkor döntöttem el, hogy bele-fogok a redivivusba. A Baumgarten-emlékdíjat a 2020-ban bejegyezett Gyümölcsöskert Irodalmi Egyesület menedzseli. Semmi állami, önkormányzati pénzt nem fogad el, tisztán közösségi finanszírozás – a polgári ethoszra bazíroz. Az egyre erősödő polgári attitűdre. Azokra, akik tudják: a kultúra alap, nincs semmi – nincs haza, nincs nemzet – nélküle, nem hab a tortán, nem vegetálhat maradékelven. Minden befizetés számít. Nem pusztán, nem elsősorban az anyagiakban, de a lelkiekben tehetősekre számít. Minden évben, a Babitstól származó hagyomány szerint, január 16. körül, Baumgarten Ferenc Ferdinánd halála évfordulóján osztja ki a kuratórium az aktuálisan rendelkezésre álló összeg felét. Eddig 571-en támogatták, többen rendszeresen is. Újabb támogatók nemigen jelentkeznek, az utolsó új befizetés február közepén történt. 2020 és 2025 között 63-an kaptak Baumgarten-emlékdíjat és -emlék-jutalmat: A. Dobos Éva, András Sándor, Bakos Gyöngyi, Bartók Imre, Bán Zoltán András, Báthori Csaba, Berta Ádám, Bodor Ádám, Csehy Zoltán, Deres Kornélia, Farkas Zsolt, Forgách András, Földényi F. László, Garaczi László, Géczi János, Harkai Vass Éva, Hegedüs Vera, Hermann Veronika, Kalász Orsolya, Karádi Éva, Kemény István, Kulcsár-Szabó Zoltán, Kutasy Mercédesz, Lőrincz Csongor, Lövétei Lázár László, Margócsy István, Markó Béla, Marno János, Márton László, Ménes Attila, Terezia Mora, Nagy Csilla, Nemes Z. Márió, Németh Gábor, Németh Zoltán, Peer Krisztián, Pintér Béla, Ilma Rakusa, Rédl Zora, Rényi András, Schillinger Gyöngyvér, Selyem Zsuzsa, Simon Attila, Sipos Balázs, Ella Sobolewska, Solymosi Bálint, Szálinger Balázs, Szentjóby Tamás, Szijj Ferenc, Szilágyi Ákos, Szilágyi Zsófia, Szilasi László, Szirák Péter, Szolláth Dávid, Takáts József, Tamás Gáspár Miklós, Tasnádi Edit, Tasnády Attila, Tompa Andrea, Tótfalusi Ágnes, Vajna Ádám, Vida Kamilla, Christina Viragh. (További információ az egyesület Facebook-oldalán.)

terc

Seres Lili Hanna

Szerény,
de bombabiztos érvek az elefántcsonttorony ellen

Sokat elmond rólam, hogy a közélet és irodalom címszava kapcsán rögtön konkrét témákat keresgéltem, kérdéseket tettem fel, hogy akkor most a kiadók, a díjak vagy a szervezetek, aztán jött a válasz: az író közélethez való viszonya, hogy az írónak van-e dolga a közélettel – ja, hogy az! Én meg itt már egyből belemásznék. Mert a nulladik pont, a viszony, a dolog, evidens. És mégsem jelenti ez azt, hogy: van. Mert ki vagyok én, hogy megmondjam, mi a dolga az íróknak? Azt megmondhatom, hogy nekem van dolgom a közélettel, íróként is. Azt is megmondhatom, hogy szerintem mindenkinek, aki társadalomban él (hát igen), van dolga azzal.

Sőt, odáig is elmerészkedhetek akkor már, hogy az én szerény, de bombabiztos véleményem szerint az írónak is van dolga a társadalommal, amiben él. De azt mégsem fogom előírni, hogy ezt a dolga-van-t minden alkotó ember gyakorolja. Én csak azt mondhatom, hogy ezt látom evidensnek. És erre sorakoztathatok fel érveket. Ha esetleg az nem lenne elég, hogy közösségben élünk, és a közösséget érintő kérdések, a közéleti események hatással vannak ránk. Ha már mindenben ott van a – legtágabb értelemben vett, közéletet jelentő, közösség sorsához kötődő, polisz eredetű – politika, miért tartózkodnánk a közéleti eseményektől, amelyek csak nyíltan elénk tárják azt? Miért baj, hogy pillanatnyiak? A pillanatban ott a lényeg, az állandó,
a jelentéses, amivel kezdhetünk valamit.
Tessék, még egy érv.

Úgy is mondhatnám, hogy amikor valaki hátat fordít a politikának, magának fordít hátat. A politika te vagy. Úgy is mondhatnám, hogy az író nekem politikus állat. Nem kell fáklyával vezetni a népet, nem mindenki alkatához passzol az, de gondolkodni kell, értelmezni a kortárs folyamatokat, és igen, az én politikus állati elméletemben akár meg is osztani ezeket a gondolatokat. Pláne egy olyan országban, ahol a politikát rendre összekeverik a pártpolitikával, ahol még nem alakult ki a közösségi cselekvés kultúrája, a kiábrándultságé viszont igen. A politikának hátat fordítók országában milyen jó lenne, ha az írók megperdülnék a szembenézés 180 fokát. Bár az is igaz, hogy egy éve úgy felpörögtek a frontpolitikai események, és előtte olyan mértékben alázódott meg ez az ország, hogy talán most könnyebb kinyitni a szánkat, mint bármikor. Úgy látszik, le kell menni a lehető legmélyebbre. Úgy össze kell szorítani a szemünket, hogy az már fájjon, avagy annyira be kell húzódnunk az elefántcsonttoronyba, hogy megfagyjunk a hidegétől.

Most jövök rá, mennyire szeretem az elefántcsonttorony képét. Sokat használom, amikor erről a témáról beszélek (mert ezt a témát is mennyire szeretem), de csak most kezdem felfogni, milyen szép kép: mágikus-misztikus, vonzó, ki ne akarna megpihenni egy elefántcsonttorony felső-belső termében, távol a zajtól, zavartól, ahol végre nyugodtan alkothat; közben komor, jéghideg, zárt, mindenek fölött van, de már a nevében is elnyomó, hát miért nem kőből vagy téglából építették?!

Csak két dolog.

Egy: az írás, legalábbis nekem, az azzal járó eltérő mentális működéssel, az idő megállásával, a flow-val, a belehelyezkedéssel, egy olyan másik világ, amibe belebújva ezt a világot értem meg, érzem át jobban. Ezért nem használnám a menekülés kifejezést sem rá.

Kettő, és ez az egoista érvem: hogyan tudsz nyugodtan alkotni, ha nincsenek meg
a körülmények hozzá?

És hogyan lesznek körülmények, ha nem úgy, hogy elérjük, hogy a mindenkori hatalom a megfelelő módon segítsen építeni az országot, amelyben élünk? És hogyan tudja egy író ezt előremozdítani, azonkívül, hogy négy-öt évente elmegy szavazni? Úgy, hogy ír és beszél. Mert bármilyen rohamosan is csökken az olvasó emberek száma, azt még mindig tudják, hogy az író ember gondolkodó ember, akinek érdemes megfontolni a szavait, ha már az a hivatása. A költőt is beleértem az író szóba természetesen, és igen, naivitással is vádolható volnék, vádoljatok is, de ettől még a lényeg változatlan: az író feladata gondolkodni, és nem magában tartani a gondolatait. Az olvasó emberek számának csökkenése is politika! Mert a digitalizmus, a kapitalizmus, az oktatás, a kultúra politika. És jusson eszünkbe Dánia, ahol most törlik el a könyvek 25%-os áfáját.

Bevetettem hát az egoista érvet is, de azért zárjuk csak le szépen a szolidaritással. Van az az állítás, hogy az írónak empatikusnak kell lennie. Egyetértek, csak jobban szeretem a szolidáris szót, az empatikusban van egy kis távolságtartás. A szolidaritás nekem erőt
jelent, összefogást, szövetséget, nem leereszkedést, sajnálatot. Hanem közös ügyet. A közös ügyért való közös kiállást. Az író feladatköri leírásában áll tehát a politizálás, a másokért, a közösségért való fellépés. Persze ki vagyok én, hogy megmondjam, ezt a fellépést hogyan végzik el az írók. Szerencsére rengeteg opció létezik. Az egyetlen szerény, de bombabiztos vágyam, hogy egyre többen tudják és tudatosítsák, a politika nem büdös, vagy ha éppen nem is jó illatok gomolyognak belőle, azokat meg kell szagolnunk, és közösen kell módosítanunk a recepten. Csak hogy még egy furcsa képet villantsak ide. Szóval az író, mondanám, ha előíróan fogalmaznék, ne csak elvont világokkal, figurákkal legyen empatikus, hanem a kor- és sorstársaival is vállaljon szolidaritást, akikkel egy ittésmostban él. És a legelvontabb szövegeket író írókra is gondolok ilyenkor. De ez már egy másik téma. Kisütött a nap, míg írtam, megyek is vissza abba a világba. A közösbe.

objektív

a magazin 11 felvételből álló fényképsorozata Szécsi Noémi fotográfus munkája

„A képeimet Nagy Gabriella Valaki fia című regényének a lapban olvasható részlete inspirálta. Ami igazán megszólított benne, az a gyermeki vágy a függetlenségre. Gyerekként én is sokszor éreztem, hogy a családi közegből való menekülés nem választás, hanem kényszer volt, és ebből a kényszerből született meg az erő illúziója. A függetlenség így egyszerre volt menedék és terhes felelősség, amit egy gyerek mégsem teherként él meg, hanem szabadulásként.

A képek ezt a kettősséget idézik meg: a függetlenség egyszerre felszabadító és nyomasztó élményét. Nem egy történetet akartam elmesélni, hanem azt a belső
állapotot, amikor a hiány és a bizonytalanság hirtelen erőforrássá válik. Ezt a gyerekként megtapasztalt érzést azóta is hajszolom, és bár a szabadság szükségből fakadt, ez a tapasztalat meghatározó része lett az életemnek.”

Farkas Júlia

B32 Galéria és Kultúrtér

– egy évtized a kortárs kultúráért

Közreműködtek:
Pintér Sonja, Feledy Fruzsina,
Farkas Róbert, Németh Péter

2015-ben új korszak kezdődött a Bartók Béla út életében: a kerületi önkormányzat Kulturális Városközpont projektjének kiemelt fejlesztéseként megnyílt a B32 Galéria és Kultúrtér, amely azóta is a kortárs képzőművészet, színház, zene és közösségi kultúra egyik kiemelkedő budapesti szín-tere. Idén ünnepli tízéves fennállását az intézmény.

„Az idő nem a dolgokban van, hanem bennünk” – írta Kant, a gondolat pedig különösen releváns, amikor egy kulturális intézmény mérföldkőhöz érkezik. Emlékeztet, hogy a mögöttünk hagyott évek értéke abban rejlik, amit közösen átéltünk. A B32 tíz éve dolgozik azon, hogy élő, befogadó, inspiráló művészeti térként legyen jelen a város lüktetésében, és e kerek évforduló alkalmával nemcsak az elért eredményeket idézzük fel, hanem azokat a pillanatokat és történeteket is, amelyek valódi tartalmat adtak ennek az évtizednek.

Alapítás és vízió

A hetvenes évek végén nyitotta meg kapuit a Bartók 32 Galéria, amely hamarosan a kortárs képzőművészet ikonikus helye lett, számos avantgárd alkotó kapott bemutatkozási lehetőséget itt, az akkor még elsősorban galériaként működő térben. 2015 végén kezdett el az intézmény olyanná formálódni, ahogyan most ismerjük: egy színház- és koncertteremmel, valamint egy új kiállítótérrel, a Trezor Galériával bővült, emellett fiatalos arculattal és újragondolt koncepcióval jelentkezett. Mindezekkel együtt ma már a Bartók-negyed meghatározó kulturális-közösségi pontjaként működik, B32 Galéria és Kultúrtér néven.

A B32 2015-ös indulása egyben válasz volt a kulturálistér-hiányra is: Újbuda önkormányzatának támogatásával olyan hely jött létre, amely több műfajt integrál. Kiállítóteremként, 120 főt befogadó színház- és koncerthelyszínként, valamint közösségi térként is működik. Az elmúlt tíz év során a galéria dinamikusan fejlődött, miközben hű maradt eredeti céljához: sokszínű, befogadó és értékteremtő művészeti térként szolgálni a város lakóit és alkotóit.

Kortárs művészet – elérhető közelségben

A B32 küldetésének érzi, hogy a kortárs művészet ne kiváltság, hanem élő és elérhető élmény legyen. A galéria falai között az elmúlt tíz évben közel 200 kiállítás valósult meg – friss diplomás alkotóktól a hazai művészeti élet meghatározó alakjaiig. A B32 Galériában – elődjének küldetését is szem előtt tartva – a progresszív képzőművészeti kiállítások mellett továbbra is a „mai élő művészetet” bemutató alkotók kapnak helyet, míg a Trezor Galériában elsősorban ipar- és fotóművészek munkái láthatók, mint például Nagy Márta, Farkas Zsófia vagy Kéri Gáspár. A B32 kiemelten figyel a női alkotók bemutatására, és különös hangsúlyt fektet arra, hogy teret adjon az egyéni hangoknak, a sokszínű nézőpontoknak és a kortárs társadalmi diskurzusokat érintő művészi reflexióknak.

A B32 évről évre megrendezi a Prémium Art Fair designvásárt, amely a hazai design és iparművészet kiemelkedő képviselőinek munkáit vonultatja fel az intézmény teljes területén. Kiállításaikkal rendszeresen csatlakozik kortárs művészeti fesztiválokhoz is: ilyen többek között a Budapesti Tavaszi Fesztivál, az Ars Sacra, a Design Week, a Magyar Festészet Napja vagy a Budapest FotóFesztivál. A galéria és kultúrtér további határozott célja, hogy együttműködésekkel segítse a Bartók Béla út kulturális szervezeteit, valamint civil és alkotó közösségeit, de ezzel együtt arra törekszik, hogy minél több művészeti területet, valamint az ezek közötti átjárást is biztosítsa látogatói számára.

A galéria elmúlt tíz éve alatt számos jelentős alkotó állított ki itt – többek között Vojnich Erzsébet, Bikácsi Daniela, Rabóczky Judit, Szüts Miklós, Szurcsik József, Baksai József, Gerber Pál,Tölg-Molnár Zoltán, Lajta Gábor, Asztalos Zsolt, Gálhidy Péter, Kondor Attila, Mátyási Péter, Szotyory László, Schmal Károly –, de jubileumi és emlékkiállításokat is rendezett a galéria El Kazovszkij, Kokas Ignác, Bartl József és Kungl György tiszteletére. Kurátorai között olyan ismert szakemberek szerepelnek, mint Beke László, Máthé Andrea, Feledy Balázs, Somosi Rita, Ébli Gábor, Jerger Krisztina,

A B32 Galéria és Kultúrtér folytatni kívánt örökségéhez tartozik, hogy megszólítsa és bevonja a kultúra valamely területén alkotó vagy előadó tehetséges fiatalokat, hiszen elődje, a kilencvenes évekbeli Bartók 32 Galéria is támogatta a progresszív, fiatal művészeket. Ennek jegyében a B32 zenei tehetségkutatót (SoundCheck, 2016, 2018) és színházi tehetségkutatót (reflAct, 2016) is szervezett már. A 2020-as évek elejének egyik legfontosabb célkitűzése volt, hogy ismét két fő területén (kiállítások és színházi előadások) szólítsa meg az új generációt, ezért első lépcsőként színházi mentorprogramot hirdetett (ennek keretében állt színpadra a Harmadrosta Csoporttól a Georg Tabori: Mein Kampf c. előadás).

Második lépcsőként pedig pályázatot írt ki az intézmény hazai és határon túli egyetemista alkotó-művészeknek Reflexió címmel. A művészeti felsőoktatásban részt vevő hallgatók a B32 három kiállítóterének bármelyik kiállítására tetszőleges technikával és tartalommal reflektálhattak – a beérkező pályaműveket komoly szakmai zsűri bírálta el, a nyertes művekből pedig kiállítás készült.

Színház – másképp

A B32 színházterme az elmúlt években biztos ponttá vált a budapesti független színházi térképen, és a szcéna megbecsült játszó-helyévé vált, de a kezdetektől fontos szempont volt, hogy ne csupán játszóhely legyen, hanem valódi alkotóműhely. Olyan bázis, ahol a társulatok biztonságban dolgozhatnak – az első olvasópróbától egészen akár a századik előadásig. A próbák mellett zajlanak társulati ülések, közös ötletelések, más projektek előkészítése is, sőt a B32 közvetítőként segíti, hogy az önkormányzat művészetet és kultúrát támogató kiemelt programjaiban a független alkotók is lehetőséghez és támogatáshoz jussanak.

Az induláskor két meghatározó előadás rajzolta ki a B32 ma is jellegzetes arculatát. Az egyik Hajdu Szabolcs és a Látókép Ensemble Kálmán-napja, amely finom humorral és pontos emberábrázolással
mutatta meg a hétköznapi párkapcsolati helyzeteket. A másik a Nézőművészeti Kft. Testvérestje, amely – ahogyan azt a társulattól már megszokhatta a közönség – könnyed formában, mégis komoly tartalommal közelített egy érzékeny emberi történethez.

Az azóta eltelt években aztán sorra jöttek a meghatározó produkciók: Madárka; Kicsibácsi, Kicsinéni meg az Imikém; Egy százalék indián; Leenane szépe (amely Pierrot-díjat nyert) vagy épp a Pánik, amely 2024-ben a Vidor Fesztivál legjobb előadásának járó díjat vitte el. 2019-ben indult a Tabuk és Emberek sorozat, amely érzékenyítő céllal dolgoz fel olyan, a társadalom szempontjából is égető jelenségeket, mint az ADHD, a skizofrénia vagy a testképzavar.

A két rezidens társulat mellett sok független alkotó és formáció is a B32-ben mutatta be előadását, a Workhouse Terminaltól az Y Csoportig, a Manna Produkciótól a Harmadrosta Csoportig, de mindegyik előadásban volt valami közös: érzékeny témák, friss megközelítések és erős alkotói jelenlét. E jelszavak mentén a B32 csatlakozott az INPUT szakmai társasághoz, és a FÜGE–Jurányi-féle Titánium pályázat partnereként is aktívan támogatja a fiatal függetleneket.

Az új évad is izgalmas: érkezik
Hajdu Szabolcs legújabb rendezése, a Bobi, jön Csáki Benedek Ölelésben elaludni című munkája a Titánium projekt keretében, januárban pedig Tasnádi István új drámája, a Norvégminta Scherer Péter rendezésében, Katona Lászlóval és Kovács Lehellel a főszerepben. És ha mindez nem lenne elég, hamarosan látható lesz Járai Máté színpadi emlékkönyve Törőcsik Mariról, a Marimama.

„Klasszikus alapok – kortárs trendek” – így jellemezte évekkel ezelőtt egy PR-cikk a B32 szellemiségét. Most ősszel ez a mottó új értelmet kap, hiszen a B32 ismét saját színházi pályázatot hirdet független alkotónak.

A kulcsszavak: tradíció és innováció. A felhívásra olyan fiatal művészek jelentkezhetnek, akik a jelenlegi finanszírozási rendszerben alig vagy egyáltalán nem jutnak lehetőséghez, de várják azokat a tapasztalt társulatokat is, akik bemutatott, ám már nem vagy alig játszott darabjaikat szeretnék újra közönség elé vinni. A nyertes pályázatok valódi esélyt kapnak: az Innováció kategóriában 2 millió forintos támogatással jöhet létre egy új előadás, amely a 2026/27-es évadban legalább öt alkalommal színpadra kerül a B32-ben. A Tradíció kategóriában pedig a díjazott darabot szintén minimum öt alkalommal játssza majd a hely, nyolcvanszázalékos jegybevétel-átengedés mellett. Röviden: biztos háttér, valódi közönség és szakmai figyelem várja a nyerteseket.

Zene, irodalom, közösség

2015 óta a B32 Galéria és Kultúrtér elhivatottan építi összművészeti profilját, amelyben a zenei programok kiemelt szerepet kapnak. A kezdetektől fogva cél volt, hogy olyan koncertek és előadások valósuljanak meg, amelyek a zene és más művészeti ágak határterületein mozognak, és értéket képviselnek mind kulturális, mind közösségi szempontból. A zenei kínálat rendkívül sokszínű: a klasszikus könnyűzenei ikonok élő fellépéseitől kezdve a kortárs előadók akusztikus koncertjein át a világzenével kombinált produkciókig a B32 egyedi és minőségi élményeket kínált és kínál a mai napig.

A megújulás első éveiben a kultúrtér két új zenei sorozattal debütált: a „Rock&Roll és Toll” az irodalom és a zene határán mozgó, szövegközpontú produkciókat mutatott be (pl. Ujj Zsuzsi, Gourmand zenekar, Kávészünet), míg a „Világ és Zene” a népzenei, folk és világzenei hagyományokat helyezte
fókuszba (Rackajam, Pál István „Szalonna”, MagyarVista Social Club, Apnoé). Mindkét sorozat a különböző művészeti ágak összekapcsolására és az élő zenei hagyományok újraértelmezésére törekedett.

A B32 sajátos adottságaiból fakadóan a kisebb léptékű, intimebb hangulatú koncertek bizonyultak a legsikeresebbnek. Bár a klasszikuszenei és a jazzprogramok kevésbé vonzották be a közönséget, a népszerű előadók akusztikus fellépései kifejezetten jól működnek. Az elmúlt évtized során többek között fellépett itt a Margaret Island, az Elefánt, a Csongor Bálint Trió, Lovasi András és sok más közismert formáció unplugged formában.

Négy éven keresztül volt a B32 egyik legmeghatározóbb programsorozata a Lemezjátszó, amely különleges, közösségi zenehallgatási élményt kínált. A Horváth Gergely által vezetett esteken teljes lemezeket hallgatott végig a közönség bakelitről, miközben meghívott vendégek személyes történetekkel színesítették az élményt.

A program tematikájában egyaránt helyet kaptak kultikus klasszikusok és aktuális, friss lemezmegjelenések is, vendég volt többek között Zorán, Szörényi Levente, Karácsony János, Sena, Harcsa Veronika és Frenreisz Károly. A B32 adta otthonát a „Másnap” című, Cseh Tamás és Csengey Dénes korábban nem játszott dalait feldolgozó, dramatizált koncertszínházi produkciónak is. A darab két éven keresztül szerepelt a repertoárban, és Beck Zoltán (30Y), valamint Szűcs Krisztián (HS7) előadásában vált meghatározó, országosan is ismert produkcióvá.

Közösségi kultúra a szabadban

A B32 Galéria és Kultúrtér az elmúlt években következetesen bővítette szabadtéri programsorozatait, melyek célja a közösségépítés, a kortárs kultúra érthető közvetítése és a művészeti élmények szabadba való kihelyezése. Ezek a programok szervesen illeszkednek az intézmény összművészeti küldetéséhez, és jelentős szerepet játszanak a negyed kulturális életének élénkítésében.

A nyári szezon kiemelkedő eseménye a Gárdonyi Piknik, amely koncertek, workshopok, közösségi programok színes kavalkádját kínálja a Gárdonyi téren. A piknik évről évre olyan fellépőket hozott el Újbudára, mint Sallai László és Barkóczi Noémi, a Besh o droM, Ferenczi Gyuri, a Los Orangutanes vagy a Petruska, miközben a közönség interaktív élmények – például társasjáték- placc, termelői minipiac és kézműves-foglalkozások – részese lehetett. A koronavírus idején született meg a B32 első szabadtéri gyerekrendezvénye, az Újbudai Gyermekkönyvünnep meseprogramokkal, zenei produkciókkal és kreatív foglalkozásokkal. Az esemény célja az olvasás népszerűsítése, a minőségi gyermekkönyvkiadók bemutatása, valamint az, hogy a gyerekek a kultúrával játékos, élményszerű módon
találkozhassanak.

A szabadtéri filmvetítések – a B32 Parkmozi és a Bikás parki moziestek – a nyáresték meghatározó közösségi programjaivá váltak. A klasszikus magyar alkotásokat és népszerű külföldi filmeket felvonultató vetítések sajátos, bensőséges hangulatot teremtenek, ahol a filmnézés valódi megosztott élménnyé válik. A csillagos ég alatt zajló események minden korosztály számára vonzóak, és természetes találkozópontként élesztik újjá a városi tereket. Az ingyenesen látogatható, tartalmilag sokszínű programok egyszerre közvetítenek értéket és nyitottságot – tökéletesen illeszkedve az intézmény küldetéséhez: közösen, élményszerűen juttatni el a kultúrát a város szívébe.

Mit hoz a jövő?

A B32 Galéria és Kultúrtér nem csupán programjaival, hanem szemléletével is próbálja formálni a városrészt. Az elmúlt tíz év alatt a Bartók Béla út kulturális negyeddé vált – galériákkal, kávézókkal, dizájnboltokkal –, és ebben a folyamatban a B32 kezdettől fogva igyekezett vezető szerepet vállalni – és szeretne a jövőben is. A tervezésnél alapvető szempont a művészi minőség, a kortárs megszólalásmód és problémafelvetés, de ugyanolyan fontos, hogy széles közönségréteget, több generációt és társadalmi csoportot szólítson meg. A következő tíz év annak a célkitűzésnek a jegyében fog telni, hogy a Bartók-negyed és vonzáskörzete egyik összművészeti központjaként a B32 tovább folytassa az építkezést, és egy jól definiálható, de folyamatos megújulást nyújtó profillal megtartsa szignifikáns szerepét Budapest kulturális térképén.

De ne szaladjunk előre. Most ünnep van a szívünkben. A jubileumi év célja, hogy visszatekintsen a megtett útra, ugyanakkor a jövőbe is mutasson – egy pillanatnyi megállás, hogy lássuk, ami mögöttünk van, és örüljünk annak, ami még előttünk.

Boldog születésnapot, B32!

Farkas Róbert

A kerület, ami nem adja fel

- független színházi támogatási pályázatot indít Újbuda

Mit jelent ma független színháznak és alkotónak lenni? Ami egy évtizede még tisztán körülhatárolható volt, ma már sokkal összetettebb kérdés. A szakma és a kultúrpolitika mást lát a fogalom mögött, de egy dolog biztos: nekünk, nézőknek a független színház az a hely, ahol új hangok, kísérletező formák és bátor gondolatok születnek.

Mit nevezünk ma független színháznak?

Pár évvel ezelőtt a válasz szinte magától értetődő volt. A független színház jelentette mindazt, ami nem tartozott az államilag fenntartott kőszínházi struktúrába: a kísérletező tereket, a civil kezdeményezéseket, az új formanyelveket. Ma már jóval árnyaltabb a kép. Mást gondol erről a szakma, és mást a támogatási rendszer. Elég csak fellapozni az idei többlettámogatásban részesült előadó-művészeti szervezetek listáját – a Szkénébe, a Jurányiba vagy éppen a Trafóba járó néző aligha talál köztük ismerős neveket. Az állami kultúrpolitika mintha nem venne tudomást azokról a társulatokról és helyekről, amelyek évtizedek óta meghatározói a független szcénának.

A független színház valójában nem pusztán egy finanszírozási kategória – sőt, ha pontosak akarunk lenni, hivatalosan ez az elnevezés nem is létezik. Helyette a nem túl szerencsés „minősítéssel nem rendelkező” címkével látta el a jogalkotó. A függetlenség azonban sokkal inkább egyfajta gondolkodásmód: a szabadság, a reflexió és a párbeszéd terepe. Olyan tér, ahol bátran lehet kísérletezni, lázadni, és ahol a kérdések sokszor fontosabbak, mint a válaszok. Talán, ezért is apad mostanában az állami támogatásuk…? Az elmúlt időszakban a finanszírozásban egyre nagyobb szerepet kapnak az önkormányzatok. Jó példa erre a Független Előadó-művészeti Alap, amelyet a Független Előadó-művészeti Szövetség kezdeményezésére Budapest önkormányzata hívott életre, hogy betöltse azt az űrt, amit a minisztériumi pályázati rendszer hagyott maga után. Hiszen a támogatások hiánya nemcsak új bemutatókat tesz kockázatossá, hanem a működést is megnehezíti. Ez a bizonytalanság sok tehetséges alkotót és szervezetet sodor a pálya szélére, gondoljunk csak az idén megszűnt Kultúrbrigádra.

Újbuda: független erőközpont

A 11. kerület független színházi szempontból igazán szerencsés, már ami a kínálatot illeti. Itt működik a Szkéné Színház, a MU Színház, a B32 Galéria és Kultúrtér, az Artus, az Inspirál Cirkuszközpont, és nemrég nyitotta meg kapuit a Bartók Béla út végén a Másik Műhely is. Eltérő profil, eltérő finanszírozási háttér és működési modell jellemzi őket, de egy dolog közös bennük: mindannyian a szó művészeti és esztétikai értelmében független bázisok.

Aki ezekre a helyekre betér,
nem a jól ismert vagy klasszikus repertoárdarabokat kapja,
hanem friss gondolatokat,
új formákat és sokszor egészen intim színházi élményt.

Finanszírozását tekintve a sorból talán egyedül a B32 lóg ki, hiszen száz százalékban önkormányzati költségvetésből működik. Ez egyszerre előny és kihívás. Előny, mert a hely nincs kiszolgáltatva a központi kulturális finanszírozásnak; kihívás, mert a minisztériumi működési pályázatokból így automatikusan kimarad. Már a kezdetektől alapelv volt azonban, hogy a B32 kizárólag független társulatoknak ad teret. Ezért is kulcskérdés a helyzetük: ha a független csapatok ellehetetlenülnek, a B32 színházi repertoárja is kiüresedne – ezzel pedig éppen az alapvető missziója sérülne, hogy a független színházi alkotók bázisa legyen.

De mit ad a nekünk a független színház?

A független színházak nem csupán alternatívát kínálnak a nagy intézmények mellett – sokkal inkább a kísérletezés, a friss gondolatok és a valódi párbeszéd terepei. Itt születnek azok az előadások, amelyek képesek váratlanul megszólítani, elgondolkodtatni, kritikát megfogalmazni, vagy épp provokálni. Ezeken a helyeken a néző nem passzív befogadó, hanem része a közös gondolkodásnak.

Érdemes azt is látni, hogy a független színházi szféra Európa más országaiban is kihívásokkal küzd, de sok helyen stabilabb intézményi háttér segíti őket. Nyugat-Európában bevett gyakorlat, hogy városi vagy regionális források hosszú távon biztosítják a független játszóhelyek működését. Magyarországon ezzel szemben inkább a rövid távú, bizonytalan támogatási rendszerek jellemzőek, ami kiszolgáltatottabbá teszi a társulatokat.

Miért fontos mindez? A független színházak nélkül Budapest kulturális térképe jóval szegényebb lenne. Nem lennének azok a kis játszóhelyek, ahol valódi szellemi műhelymunka zajlik. Nem lennének azok a produkciók, amelyek ugyan nem nagyszabású díszletekkel hódítanak, de maradandó élményt adnak. És legfőképpen: nem lenne meg az a szellemi szabadság, ami miatt a színház megszületett és képes újra és újra megszólítani minket.

Ha ezek a helyek és társulatok eltűnnének, nemcsak a szakma szegényedne, hanem mi, nézők is. Kevesebb lenne a bátor kérdés, az új hang, a szabad színházi nyelv. Ezért is különösen fontos, hogy közönségként ott legyünk, támogassuk, és érezzük: a független színház – vagy így, vagy úgy – végső soron mindannyiunkról szól.

Új független színházi pályázatot indít a 11. kerület

Az elmúlt években a B32 számos fontos koprodukció részese volt. Hosszú ideje működik együtt Hajdu Szabolccsal és a Nézőművészeti Kft.-vel, de szakmai partnerei közé tartozik a Manna Produkció, a FÜGE és a Jurányi Ház is. Emellett immár két éve tagja az INPUT-nak, amely a független előadó-helyek érdekképviseletét látja el.

Ez a hálózatos működés létkérdés: a független szféra túlélését az együttműködések, a közös projektek és a kölcsönös szakmai támogatás biztosít(hat)ja. Egy-egy társulat önmagában aligha maradhat fenn hosszú távon, de a nagyobb helyek és szervezetek összekapaszkodva életben tarthatják a független és szabad színházi gondolkodást.

Éppen ezért, ebben a szellemiségben, a terület szakmai képviselőivel egyeztetve hirdeti meg a B32 idén ősszel saját színházi pályázatát „Tradíció és innováció – kéz a kézben” mottóval. A felhívás egyszerre szól a fiatal vagy pályakezdő alkotóknak, akik új bemutatót szeretnének létrehozni, és azoknak a tapasztalt társulatoknak, akik korábbi darabjaikat hoznák vissza a közönség elé.

Így nemcsak az új generáció, hanem a már több éve működő csapatok is lehetőséghez jutnak: ki nem játszott előadásaik új életre kelhetnek a B32-ben. Hiszen sokszor nem a létrehozás a legnagyobb kihívás, hanem
a továbbjátszás – amely gyakran hiúsul meg a megfelelő előadóhelyek hiánya vagy terheltsége miatt.

Újbuda: független erőközpont

A pályázat két kategóriában kínál lehetőséget:

Az Innováció kategóriában a nyertes projekt teljesen új előadás létrehozására 2 millió forintos támogatásban részesül. A bemutatónak a 2026/2027-es évadban kell megvalósulnia a B32 színpadán, ahol az előadást minimum öt alkalommal játsszák, a teljes jegybevétel pedig a pályázó társulatot illeti.
A résztvevők emellett bekapcsolódhatnak a FÜGE/Jurányi Ház TITÁNium pályázatának mentorprogramjába is.

A Tradíció kategóriában korábban bemutatott, de jelenleg nem játszott darabokkal lehet pályázni. A nyertes előadás szintén minimum öt alkalommal kerül színre a B32-ben, ez esetben a jegybevétel nyolcvan
százaléka illeti meg a társulatot.

Az Innováció kategóriában olyan 35 év alatti fiatal színházcsinálók indulhatnak, akik színházi vagy társművészeti tanulmányokat folytattak, míg a Tradíció kategóriában legalább ötéves szakmai múlttal rendelkező előadó-művészeti szervezetek pályázhatnak.

A nyertesek biztos szakmai hátteret, infrastrukturális támogatást, a B32 közönségét és szakmai figyelmét is magukénak tudhatják, sikeres együttműködés esetén pedig hosszú távon is meghatározó szereplői lehetnek
a kultúrtér színházi repertoárjának a Nézőművészeti Kft. és a Látókép Ensemble mellett. A pályázat tehát nem pusztán egy-egy produkció megszületését vagy
továbbjátszását segíti elő, hanem valódi ugródeszkát és némi kiszámíthatóságot jelenthet a független színházi alkotók számára.

Totobé Anita

„Nagyszerű érzés közösségben lenni, és ebben nekem mindig szerencsém volt”

– interjú Kovács Lehellel

A 10. születésnapját ünneplő B32-nek vannak bizonyos megkerülhetetlen alkotói. Jó pár éve közéjük tartozik már Kovács Lehel színész, rendező, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház művészeti vezetője is. Épp próbálja a házban Tasnádi István új darabját mint színész, és hamarosan rendezni kezdi a Marimamát. Már futó és most készülő előadások alkotója és szereplője, a B32 és a hozzá kapcsolódó Nézőművészeti-család tagja. Vele beszélgettünk függetlenségről, szakmáról és a mai színházi alkotók lehetőségeiről.

Bevezetőként lehet egy kicsit szemtelen kérdésem így, mindenféle kontextus nélkül?

Bármilyen kérdésed lehet.

A Bukowski-darabot végül megrendezted?

Még nem. Honnan tudsz róla?

Megnéztem azt az interjút, amelyben Lukáts Andort kérdezted a Katonában hat éve, és egy másikat, amelyben Kapával [Mucsi Zoltánnal – a szerk.] beszélgettél a B32-ben a Covid idején. Mindkettőjüknek mondtad az interjú egy pontján, hogy régóta tervezed megrendezni ezt a monodrámát, és el tudnád képzelni vele a főszerepben.

Nagyjából ezzel a két emberrel tudom elképzelni a Bukowskit. Illetve Tamási Zolival. Neki még nem ígértem meg, de lehet, hogy egyszer neki is felajánlom a lehetőséget.

De hol tart most a projekt?

A megírásnál. Mikó Csabával ültünk párszor helyeken, és arra jutottunk, hogy a Ponyvát kellene feldolgozni. Aztán elakadtunk.

Mi történt?

Amikor egy projekt nem felkérésre készül, és nincs mögötte infrastruktúra, nehezen kér szívességet az ember egy álom megvalósítására. Főként, amikor már abban a korban van, mint én. Fiatalon kutya kötelességed magadat keresni, kísérletezni, elvállalni, csinálni, és aztán vannak olyan életszakaszok, amikor otthon kell lenni, ha épp nem pénzt keresel, mert különben nincs otthon. Magyarán Bukowski továbbra is ott van a fejemben, és továbbra is a Ponyva, még a díszletterv is megvan, de aztán lehet, hogy meghal. Az ember fejében főként monodrámák halnak meg.

Fotó: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József
Nemzeti Színház

A beszélgetés Kapával pont egy évvel a felmondásod, a budapesti Katonából való távozásod előtt készült. Az interjúból kiderül, hogy izgalommal várod a követ-kező évadot.

Igen. Így volt, nem hazudtam az interjúban, vártam. Jó munkák is lettek, de ettől függetlenül, nem szakmai helyzet miatt mondtam fel. Közrejátszott a Covid, közrejátszottak azok a vágyaim, hogy hadd definiáljam én magam. Azt éreztem, hogy bezárom magam egy körbe, és ami a körön belül van, az nem elég az ambíciómnak.

Hogyan fogalmazódott meg ez a hiányérzet?

Sok rendezőnél éreztem azt, hogy ezt a darabot én is elolvastam, ennyit én is gondolok róla, miért csak azon a pici szeleten gondolkodjak egy darabban, amit a rendező felajánl számomra a szereppel. Ültem úgy egy nagyszerű előadásban, hogy a próbafolyamat idején azt az instrukciót adta a rendező, hogy ez a karakter harmincéves, ez a zene, ezek a fiatalok… És kénytelen voltam azt mondani, hogy bár harmincas éveim derekán vagyok, de bennem egyáltalán nincs ez a lendület. Belőlem most az elfogyott, most más
érdekel.

Színészként, társulat tagjaként alapvetően ilyet nem lehet megtenni.

Hát nem. Vagy beletörődsz abba, amit életpályaként látsz magad előtt, hogy két-három évente jön egy fontos szerep, jó rendezőkkel dolgozol, a kollégák szemébe bármikor bele tudsz nézni, mert csodálatos színészek, hívnak forgatni, mert az egyik legjobb művészszínházba szerződtél, tehát megtalálnak a
lehetőségek színészként. Vagy pedig úgy döntesz, hogy kimész egy olyan szakmába, ahol igazából soha nem jártál, és ekkor jössz rá igazán, hogy eddig buborékban éltél. Ebben a helyzetben bizony elválik, hogy valóban képes vagy-e színházat csinálni, úgy, ahogy gondolod magadról, vagy ahogy Lukáts Andor gondolta rólad, amikor felvett az egyetemre.

Ebben az időszakban csöppentél bele a Nézőművészetibe. Honnan az ismeretség?

Egyszer régen, amikor először motoszkált bennem, hogy elmegyek a Katonából, összeraktam egy listát a fejemben azokkal az emberekkel, akikkel szívesen dolgoznék. Szerepelt rajta Pintér Béla, Horváth Csaba, a Nézőművészeti. Azt éreztem, hogy ez lehet az utam. Kopogtattam náluk, és akkor a Kapa mondta, hogy sajnálja, de biztos nem. Mert ők egy szűk csapat, olyanok, mint egy család. Aztán mégiscsak másképp alakult, amikor valóban felmondtam. Kapát régóta ismerem, biztosan ő súgott Eszteréknek [Gyulay Eszter a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetője – a szerk.], hogy van szabad vegyértékem, van bennem ambíció, és meghívtak. Először 2021-ben játszottam a Hol a színészünk?-ben, azóta rendeztem két előadást, és több repertoáron lévő előadásban is játszom.

Évről évre visszatérsz hozzájuk.
Bekerültél a családba?

Abban biztos vagyok, hogy nemcsak a szakmai szempontok mentén dolgozunk együtt, azt hiszem, van egy szorosabb baráti szál is. És most egy koprodukciót fogunk létrehozni a Kecskeméti Katona József Színházzal, amit Pepe [Scherer Péter – a szerk.] rendez.

Hiszen 2023-tól a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház tagja vagy, 2024-től pedig annak művészeti vezetője.

Mielőtt elmentem a pesti Katonából, elkezdtem Kecskeméten dolgozni, de akkor még nem volt a pakliban, hogy én két év múlva végül ott kötök ki. Felhívott Szente Vajk, hogy most ő Kecskeméten a főrendező, és ajánlott egy darabot, egy szereposztást. Én ezt a lehetőséget elmondtam Máté Gábornak. Mondta, hogy hajrá. Így igent mondtam a kecskeméti Leonce és Léna rendezésre.

És ez a munka megerősített abban, amit a színészlétből elvágyódva a rendezésről gondoltál, hogy jó lenne kicsit több perspektívából megközelíteni a darabot?

Igen. És most is, ha elolvasok egy könyvet, az egész mozit látom. Lehet, hogy előbb észre kellett volna vennem magamon, hogy az egész szövet összerakása engem jobban izgat. Általában egy adott szövegből indulok ki, abban vannak szándékok, van egy kotta. Azt mondom a csapatnak a próbafolyamat elején, hogy szerintem erre kell mennünk, engem ez érdekel az anyagban, és az adott jelenetre ajánlatot hoz a próbán a színész. Én nem szeretem azt a rendezői attitűdöt, ami nem kíváncsi a többiek gondolataira a szereppel, a darabbal kapcsolatban. Tehát fel kell készülnöm, de azért ez egy csapatjáték.

Évről évre egyre többet rendezel. És közben egyre kevesebbet játszol.

Ez valóban így van. Nem fog a színészet teljesen megszűnni, csak a súlyok áthelyeződnek. Lukáts Andor mindig is azt mondta, hogy színházi embereket akar nevelni. Szerintem mostanra én is valami hasonló muki lettem.

És a színházi ember létformába belefér a művészeti vezetés is? Ez mennyiben igényel más gondolkodásmódot, más figyelmet?

Mint színészkolléga azt gondolnám, hogy minden színész játsszon egy jó szerepben az évadban. Ezt felelős vezetőként viszont nem ígérhetem meg, mert ha mást ad ki az évadterv, akkor bajban vagyok. Nyilván lehet azt mondani egy rendezőnek, hogy vegyünk elő másik darabot, de akkor jön az ő művészi
autonómiája. Annyiféle igény csap össze, és annyiféle mátrixban kell jó helyre rakni a gombostűt, hogy ilyenkor jól jön, hogy szeretem az egész mozit a maga teljességében látni.

Mit adott neked a horgosi diákszínpad, és hogyan érkeztél a szentesi drámatagozatra?

Horgoson azt tanultam meg, hogy jóféle izgalom a színpadon állni, hogy ha ott bohóckodom, akkor szeretnek. Akkor még nem voltak tantermi színházi előadások, amik közelebb viszik a színházat az iskolásokhoz.

Teljesen más színházképpel érkeztem Szentesre, mint az osztálytársaim java része. Sokáig nem is szerették ott, amit csináltam, azt gondolták, hogy valami harsány komédiás leszek, közben pedig nem ez volt belül, csak nem ismertem a színházi eszközöket. A tanárainkban az volt a csodálatos, hogy nem ítéltek el, mert másképp csináltam. Megvolt bennük a nyitottság, hogy kiderítsék, miért van ez így, és óvatosan terelgettek egy másik értékrend felé. Mondok egy példát. Egyszer megkérdezte tőlem az egyik tanárom, hogy Lehel, te milyen filmeket nézel? Milyen filmeket szeretsz általában? És mondtam, hogy hát én az amerikai filmeket. Erre annyit mondott, hogy érdekes, én az európaiakat. És elment. Nem volt a hangsúlyában semmi elítélő, de mégis motoszkált bennem, hogy vajon miért mondta ezt. Az, hogy őt iszonyatosan tiszteltem, kíváncsivá tett, és elkezdtem európai filmeket nézni.

Most, amikor ezt az interjút készítjük, már nincs velünk Perjésné Dózsa Erzsébet, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium legendás pedagógusa. Politikai okokból gyakorlatilag megszűnt az a tagozat, ami lehetőséget adott nekünk, hogy vidéki képzésből indulva, fővárosi élettapasztalat és színházi élmények nélkül is helyet
találjunk a budapesti szakma és az értelmiség köreiben. Mondjuk, ennek megvannak a nehézségei is.

Hát igen. Sok olyan színésszel beszélgettem, dolgoztam, akik nem végeztek főiskolát. Teljesen mindegy, hogy azóta országosan elismert, csodálatos színészek lettek, valahogy ott motoszkál bennük valami kisebbségi komplexus. Szerintem egy kicsit ilyen ez nekem is. Amikor feljössz Pestre vidékről, bizonyos szempontból önerőből hozod magad létre. Túlzott bizonyítási kényszer van benned, amit nehezen vetkőzöl le. Nekem is meg kellett tapasztalnom, hogy magamnak olvasok egy könyvet, és nem azért, hogy ezzel bizonyítsam, tartozom valahova. Hogy egy belső hittől vezérelve merjek rendezőként elkezdeni egy próbafolyamatot, hogy elhiggyem: az én olvasatom legalább annyira érvényes.

Fotó: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József
Nemzeti Színház

Magam pedig leginkább azért kárhoztatom, hogy ehhez a hithez más középszerűsége, sehová sem vezető útkeresések, végtelen próbák tapasztalatai kellettek. Végül ki mertem mondani, én miért ne próbálhatnám meg? De ezeknek a hülyeségeknek nagy részét én már lehámoztam magamról. Én azokra az emberekre nézek föl, akik ezeket le tudták tenni.

Ehhez rettentően nagy belső bátorságra, támogató közegre és élettapasztalatra van szükség.

Hát igen. Például azt is drámatagozaton tapasztaltam meg, hogy nagyszerű érzés közösségben lenni, és ebben nekem mindig szerencsém volt. Az összes osztályom – Szentestől kezdve az egyetemen át – csodálatos volt, jó emberek között éltem és dolgoztam. Ez a Katonára, a Nézőművészetire és most a kecskeméti Katonára is ugyanúgy igaz. Nem egy rothadó dologban kell túlélem, hanem egymást építjük, és ez iszonyatosan sokat számít.

A beszűkült független színházi világomban valamiért azt gondoltam, hogy ez az építő közösség a szimbiózisban élő alkotóműhelyek sajátja.

Én nem látom a független színházi és a kőszínházi működést nagyon másnak.

Jó, de a pénztelenség elég sok dolgot meghatároz.

Főiskolás színészként alapvetően a független szférát szokod meg mind az életvitel, mind az infrastruktúra hiánya tekintetében, és azután csöppensz a kőszínházi közegbe. Az, hogy nincs pénz, és oldjuk meg magunknak a főiskolán, az alaphelyzet. Ha valami anyagi korlátok miatt nem történhet meg, az egy tehetséges csapatot akár inspirálhat is. Kreatív mentőötletekből születtek már csodálatos előadások, a Katonában is volt erre példa. Tehát a keretek néha nem beszorítanak, hanem új útra terelnek.

A színházi gondolkodásmódomat meghatározó előadások java része is így született. Már főiskolás voltam, amikor elkezdtem Schilling Árpád előadásaira járni, vagy hogy ne csak őket említsem, az Artusban láttam előadásokat, ahol Pintér Béla színészként szerepelt, és a Goda Gábor rendezte. Na, az a formanyelv nagyon kinyitotta az agyamat.

Muszáj reflektálnom arra, hogy most is független előadásokról beszélsz.

Én pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mit adott a független színház, hogy mit ad most a szakmának. Az első rendezői kísérletemet is Vajdai Vilinek és a TÁP Színháznak köszönhetem a 2010-es évek elején a Szikra moziban.

Ezeknek a kísérleteknek kell hogy helye legyen a szakmában. Szerintem az, hogy egy kőszínház bármilyen formában tud támogatni egy független társulatot, az tök jó irány és fontos üzenet.

Ahogy te most a Nézőművészetit.

Az, hogy értük nyúlok, egyrészt az ismeretség és a sok közös munka okán nyilván adott, másrészt azt gondolom, hogy az a színházi megközelítés, az az esztétika, ahogyan ők dolgoznak, az bárhol működik az országban. Igazi színházi emberek. Játékosak és nagyon jó színészek.

A Norvégminta című előadás próbaidőszakát holnap kezdjük a B32-ben, és ez lesz az első bemutató október 10-én Kecskeméten. A tervezett előadásszám után Budapesten a B32-ben és az ország különböző pontjain is elkezdjük majd forgalmazni.

Remélem, ez a koprodukció egy olyan együttműködési forma kezdete, amit sokan átvesznek majd.

Antal Nikolett

„Független színház az, ahol nem kell esztétikai értelemben megalkudni”

– interjú Laboda Kornéllal

Laboda Kornél ettől az évadtól kezdve művészeti vezetőként vesz részt a MU Színház életében – a színházi és az irodalmi területen egyaránt ismert szakember ezzel egy olyan emblematikus kulturális térhez került közel, melynek története a Lágymányosi Közösségi Házig nyúlik vissza, s amely kiemelt figyelmet kapott a kortárs tánc és a kortárs független szcéna életében, az utóbbi években pedig folyamatos forrás-hiánnyal küzdve a közösségi színház felé fordult. A helyzet tehát közel sem egyszerű, ám a feladat nagyszerűsége éppen ebben a kihívásban rejlik.

Azt írod a pályázatodban, hogy a „magyar független színház létezése paradoxon”, amit részletesen ki is fejtesz, utalva arra a környezetre, mely közel sem ideális e színházi szcéna működéséhez. Mit gondolsz, mi az egészséges keretrendszere a független szcénának? Arra is gondolok, hogy bizonyos értelemben „könnyebb”-e, fontosabb-e akkor függetlenségről beszélni, ha nincsenek meg ehhez a demokratikus keretek?

A magyar független színházi közeget hosszú évek óta igyekszik a regnáló hatalom anyagi értelemben ellehetetleníteni. Az, hogy ennek ellenére (vagy ezzel együtt) még egyáltalán létezik független színház, valóságos csoda. A csodatévők pedig azok az elhivatott, konok, mániákus alkotók, támogatók, szervezők, nézők és befogadóhelyek, amelyek ebben a brutális ellenszélben is kitartottak és kitartanak. A MU is közéjük tartozik.

Arról, hogy tulajdonképpen mit is jelent függetlennek lenni, sokat lehetne vitázni. Számomra például nem az államtól való anyagi függetlenséget jelenti, hanem az anyagi függőségektől mentes esztétikai függetlenséget. Azaz független színház az, ahol nem kell esztétikai értelemben megalkudni. Vagyis nem jut eszünkbe, hogy valamit azért csináljunk másképpen, mint ahogyan csinálnánk, mert a fennmaradásunkat kockáztathatjuk. Ez a piaci alapon működő színházi társulatok esetében szintén fennálló probléma, hiszen ahol az eladhatóságra kell törekedni, ott sem beszélhetünk esztétikai függetlenségről. Vagyis a független szcéna egészséges keretrendszere egy pártpolitikától mentes támogatói rendszer, amely kizárólag művészeti, esztétikai, szakmai szempontok alapján működik.

Erről a függetlenségről pedig minden környezetben fontos beszélni, akkor is, ha hiányoznak, és akkor is, ha megvannak a demokratikus keretek.

A MU az egykori Lágymányosi Közösségi Ház után annak a tereiben nyitotta meg kapuit, a hely szelleme pedig valóban működött, hiszen a közösségi ház is kiváló otthona volt a magyar avantgárdnak és a kísérletező hangoknak. Mit jelent neked kapcsolódni ehhez az örökséghez vagy akár ahhoz a környezethez, ami a MU-t körülöleli? Jelent-e egyáltalán bármit, akarsz-e ezzel foglalkozni?

Nagyon izgatott vagyok emiatt. Bár koromból adódóan személyesen nem lehettem jelen azokban a korai időkben, csaknem mindennél inspirálóbbnak érzem ezt az örökséget. Franc tudja, miért, de kiskamasz korom óta vonz az úgynevezett alternatív kultúra, minden, ami elüt a fősodortól. Az talán nem is különösebben fura, ha valaki 15 évesen A. E. Bizottság- rajongó, és újra meg újra megnézi a tévéből VHS-re fölvett Jégkrémbalett filmet, de az már eggyel hátborzongatóbb, ha 40 évesen is itt tart. Hát én itt tartok.

Foglalkoztat ez az örökség, és foglalkozni is akarok vele mindhárom időben, szóval fontosnak tartom, hogy a MU múltja része legyen a jelenének, és valamelyest meg-határozza a jövőjét.

Tervben van egy, a MU múltjában vájkáló videóarchívum létrehozása is, fontos számomra, hogy a régi MU-s előadások is előkerüljenek, nemes munka lesz a felvételek felkutatása.

A pályázatodban erősen nyitsz a progresszív, sok esetben nagyon fiatal alkotók és közönség felé, miközben meg szeretnéd őrizni azokat a programokat is, melyek a közösségi színházhoz adnak alapot, de akár a nyugdíjasklubokat is. Ebben sokan kockázatot láthatnak, holott azt gondolom, ez az ideális felállás – neked nincsenek kétségeid, félelmeid?

A közösségi színházi működés alapvető, ha a MU-ról beszélünk. Nem kérdéses számomra, hogy a közösségi programoknak és a közösségi szemléletnek tovább kell élnie.

Amiben én igyekszem ezen a téren újat hozni, az egy, a MU-hoz kötődő alkotói közösség kialakítása. Az az álmom, hogy a MU-ban kialakul egy olyan színházas, táncos és egyéb alkotói közeg, amely otthonának érzi a színházat, összedolgozik, inspirálja egymást, vitázik, és ráadásul még a befogadókkal is vegyül. Esztétikai értelemben a progresszivitást és az undergroundot tartom a legmeghatározóbbnak, működés terén pedig
a közösségiséget.

A pályázatomban egy metaforával élek: a színház éjszakai és nappali arcáról beszélek. A nappali archoz tartoznak a közösségi programok, igen, az a nyugdíjasokból álló társulat is, amely egészen egyedülálló, és szintén a MU-hoz kötődik. Az éjszakai arc pedig a kísérleti művészeti projekteket jelöli, például az ahhoz az örökséghez kötődő dolgokat, amelyet fentebb említettünk.

Kétségeim és félelmeim nyilván vannak csaknem mindennel kapcsolatban (meg is ijednék, ha nem lennének), de talán ennek a kétféle arcnak az összeegyeztethetőségétől tartok a legkevésbé.

Rendező vagy, dramaturgként is dolgozol, két ifjúsági regényed van, mindezek mellett színészként is láthatunk olykor-olykor. A MU művészeti vezetése mindezen tevékenységek jó olvasztótégelye? Egy lépés, hogy kicsit integráltabban rá tudj nézni minderre a sokaságra?

Tényleg egy csomó mindent csináltam, és egy csomó mindent tervezek is még csinálni. A fentieken kívül például épp most szereztem egy „buddhista tanító” diplomát A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán, és van egy olyan erős érzésem, hogy az ott tanultakra is legalább annyira tudok majd támaszkodni a MU-s munkám során, mint az alkotói működéseim tapasztalataira. Tudom úgy látni, hogy ez a „MUvészeti” vezetőség az, ahol a párhuzamosaim találkoznak, de ha jobban belegondolok, az írói vagy a dramaturgi működésemre is el tudom mondani ugyanezt. Ezek inkább egymást feltételező, egymást kiegészítő és átható létmódok, mindegyikben ott tükröződik az összes többi. Ha rá-nézésről, rátekintésről van szó, akkor az jut eszembe, hogy ez egy alsó perspektíva, ez a művészeti vezetői. Mondjuk, egy olyan teknősnek a szemszöge, aki teknőstársaival közösen a páncélján visz egy világot.

A pici szabadságok felülete

– a Lágymányos kulturális terei sorozatot a nyitóbeszélgetéssel ajánljuk

Az urbanisztika és a képzőművészet metszetében tevékenykedő 11_11 Lágymányos kulturális tereit górcső alá vevő kutatásából idén tavasszal helytörténeti beszélgetéssorozat indult. A legfontosabb helyszíneket, történeti összefüggéseket és szereplőket dokumentáló vizsgálódás bevezető előadásán a projekt két szakmai vezetője, K. Horváth Zsolt és Százados László Szabó Györggyel együtt a jelenleg is működő művelődési házak történeti előzményeit, a legmeghatározóbb társadalmi és gazdasági kereteket és az ezek között kibontakozó alternatív kultúra lehetőségeit vette sorra.

A leiratot készítette: Tóth-Czifra Júlia

A 11_11 társalapítója és az est moderátora, Ongjerth Dániel bevezetőjében kiemelte, mennyire fontos folyamatosan kontextusba helyeznie magát az elmúlt években kulturális városközponttá fejlődő Bartók-negyednek, amelyben a műtermek gyakorlata és a kulturális tevékenység összefolyik a városi szövettel, és amely olyan szervezeteknek ad otthont, mint a Kortárs Építészeti Központ vagy a Város és Folyó Egyesület. Úgy tűnik tehát, hogy a városrész jelene egyfajta folytatása egy hajdani víziónak. De miben is áll ez a vízió? Hogyan vált a Bercsényi Klub, a Kertészeti Egyetemi Klub, a Lágymányosi Közösségi Ház (későbbi MU Színház), a Bartók 32 Galéria, a Szkéné és még számos más helyszín a rendszerváltás előtt és után a progresszív kultúra, elsősorban a kísérletező zene és képzőművészet, de a kísérleti színház és a tánc helyszíneivé is?

K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, a beszélgetés első megszólalója gazdag történeti összefüggésrendszert vázolt fel. Egyáltalán mi a művelődés, és hogyan, miért kerültek bele a városi szövetbe a művelődési házak? Azonnal fel is hívta a figyelmet egy hamis közvélekedésre, mely szerint az államszocializmus hozta létre ezeket a tereket, ami csupán féligazság. A gyökerek egészen a 20. század első két-három évtizedének munkáskultúrájáig nyúlnak vissza. A példaként említett újpesti munkásotthon, a kispesti munkásotthon, a Gutenberg vagy a Csili, azaz a Pesterzsébeti Művelődési Ház sokkal régebbi intézmények, jóval az államszocializmus évei előtt jöttek létre, és egy egészen másfajta művelődési fogalom hívta őket életre. Sokkal inkább kapcsolódtak a mai művelődésfogalmunkhoz, amennyiben önszerveződő közösségek voltak, tehát nem a mai önkormányzatok elődjei vagy a munkáltató építtette őket. A legtöbb esetben a 19. század utolsó két évtizedében megerősödő munkásegyesületek, munkáspénztárak, szakszervezeti egyletek által felhalmozott pénzekből nagyon lassan felépült intézmények voltak.

Budapest Tánciskola Archívuma
Kőrösy József utca 17., Lágymányosi Közösségi Ház (később MU Színház). Rozmár-bál. Angelus Iván táncos, koreográfus, pedagógus szólóprogramja.

A városi munkásság volt az – és ezalatt nemcsak az ipari munkásságot kell érteni, hanem egy tágabb értelemben vett munkavállaló réteget –, aki létrehozott tereket a saját pénzéből, a saját elhatározásából, a saját kultúrájának helyszínt teremtve, ami bizonyos szempontból mintaadó volt, és K. Horváth szerint mintaadó lehetne ma is, ha lennének ilyen jellegű társadalmi nagycsoportok, amelyek képesek volnának ennyi pénzt, energiát fókuszáltan mozgatni. Nem titok persze, hogy ezek a munkásotthonok részben a Szociáldemokrata Párt égisze alatt vagy annak valamelyik szakszervezetéhez kapcsolódóan jöttek létre, tehát nem voltak politikamentesek. 1949-50-től azzal, hogy ezeket a szakszervezeteket államosították, az önszerveződő jelleg megszűnt, ugyanakkor létrejött egy másfajta igény, amely viszont már valóban kapcsolódott az államszocializmus programjához, a népművelődéshez. E kifejezésben eleve megbújik – hívta fel rá a figyelmet K. Horváth Zsolt – egyfajta műveltető jelleg. A legfontosabb feladata pedig a magaskultúra olcsó közvetítésében állt, tehát a terjesztést tűzte ki elsődleges céljául. Ennek talán a legeklatánsabb példája az Olcsó Könyvtár sorozat volt, amelyben hihetetlen rossz minőségű papírra nyomott, nagyon olcsó, de valójában nagyon veretes munkákat adtak közre.

Az 1976-os közművelődési törvény után már a „közművelődés” szót használták, amely a befogadónak is megengedett valamiféle választási lehetőséget, ilyen értelemben pozitív volt, ugyanakkor magának a törvénynek a szelleme nem volt kifejezetten progresszív: lefektette, hogy a közművelődés feladatát alapvetően az állam látja el – ebben nagyon fontos szerepe volt a Hazafias Népfrontnak, a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek –, az állam biztosítja a közművelődés keretét, financiális és infrastrukturális hátterét. A Népművelési Intézet igazgatója, Vitányi Iván viszont nagyon jól ismerte – részben személyesen, de inkább hallomásból – a két háború közötti, tehát egyfelől a munkáskultúrához, másfelől a népi kollégiumokhoz kapcsolódó művelődésfogalmat, ami alulról szerveződő volt.

Személyes műveltsége pedig szavatolta azt, hogy nem valamilyen rettenetesen leegyszerűsített vagy ostoba pártállami művelődésfogalomról lesz szó. A hatvanas évek végétől, de jellegzetesen a hetvenes-nyolcvanas években a Népművelési Intézet egyik legfontosabb feladata a művelődési házak tevékenységi körének, működésének, látogatottságának a felmérése és elemzése volt – és ezt rendkívüli alapossággal, valódi keresztmetszeteket adva végezte.

K. Horváth ezen a ponton kiemelte, hogy a művelődési háznak ebben az időszakban nagyon komoly riválisa akadt: az akkor fénykorát élő Magyar Televízió. A tévé egy egészen másfajta művelődési formát és ezzel kihívást jelentett. Míg Vitányi folyamatosan napirenden tartotta, hogy a művelődésnek közösségi jellegűnek és alulról szerveződőnek kell lennie, tehát nem műveltető, „fentről lefelé” karakterűnek, a televíziózás – még ha társaságban, összejárva történt is – nyilvánvalóan nem ilyen volt. Pedig szükség volt és van arra, hogy a társadalmi szereplők, a társadalom tagjai valahogyan részt vegyenek benne, és maguk is alkossák, formálják a kultúrát.

Ezen a ponton érhet össze a két kutatási irány, a művelődési házak története és a neoavantgárd művészek megjelenése a szóban forgó intézményekben. Hogyan lehetséges, hogy a neoavantgárd, amely a saját politikai, etikai pozícióját az államszocializmussal szemben határozta meg, éppen ennek intézményeit kezdte el használni? A kulcs az a vákuumhelyzet, amelyet a televízió teremtett: megcsappant a látogatók száma, már nem jártak annyit az emberek művelődési házakba, kezdtek kiürülni ezek az intézmények, ugyanakkor volt bizonyos kulturális és valószínűleg anyagi feltétele is annak, hogy tovább működhessenek. Tehát bizonyos értelemben muszáj volt beengedni ezeket a rendszerhez nem igazán illeszkedő produkciókat. A kutatásban itt újabb szint nyílik, azoké a személyeké, akik elengedhetetlenek voltak a nyitáshoz, akik megteremtették a kapcsolatot, akik teret és adott esetben védőernyőt biztosítottak, mint például a Ganzban Papp Tamás.

Ezzel kialakult egy egészen újfajta kulturális szerveződés, amelyben olyan csoportok használták az állami intézményrendszert, amelyek egészen biztosan nem értettek egyet azzal, amit a közművelődési törvény mondott arról, mit is kellene a művelődés fogalma alatt érteni.

A szót ezen a ponton átvevő művészettörténész, a KEMKI főmuzeológusa, Százados László kifejezetten 11. kerületi színtéren folytatta a gondolatmenetet, egészen sajátos innovációs történetként aposztrofálva azt a pártház–közösségi ház társbérletet, amely itt kialakult. A Kosztolányi Dezső téren túl vagy a Fehérvári útnál egykor gyorsan fejlődő ipari negyedek voltak üzemekkel, utóbb lakótelepekkel. Ezeknek igyekeztek a művelődését is, és a pártszempontból való ellátását is megoldani, és azt találták ki, hogy a pártházakat megnyitják a kultúra felé. Közösségiház-hálózatot építettek ki, melynek a legbelső tagja volt a Lágymányosi, aztán az Őrmezei, a Gazdagréti, és így tovább, összesen öt, Szalóky Károly koordinálásával. Az adásszüneti nap, azaz a hétfő volt dedikálva a pártszervezetnek, a maradék hat nap pedig a közösségi háznak.

Százados kiemelte: nagyon-nagyon kevés folyamatosan végigmondható történet van a nyolcvanas évektől napjainkig, és ez a kevesek egyike. Hogy hogyan tudott ez az intézmény úgy alkalmazkodni a gazdasági, társadalmi, kulturális változásokhoz, a rendszerváltáshoz is, hogy közben az alapkarakterét megőrizte, és a mai napig fönnmaradt,
miközben a rendkívül izgalmas kezdeményezésekből, amelyek a rendszerváltás körül létrejöttek, a legtöbbnek ez nem sikerült. Százados László is hangsúlyozta az egyes személyek szerepét. Mindig kellett hogy legyen valaki, aki támogatta a progresszív törekvéseket, egy személy, aki a bőrét a vásárra vitte, vagy a kapcsolati hálóját használta, mígnem az underground felhozatal egy idő után olyan szintre tudott emelkedni, olyan kínálatot tudott felmutatni, hogy ezeket a helyeket meg tudta tölteni.

Merthogy a közművelődési igények mellé számbeliek is társultak. Számokat kellett produkálni. A termelt bevétel egy részét már vissza lehetett forgatni, a kereteket tágítani lehetett, és ezekből jó néhány átvihető volt a rendszerváltás utánra is. De nem minden. Nem lehet összehasonlítani tehát a művelődési házak akkori és mostani viszonyait, a kettő nem paralel.

A közgazdász végzettségű Szabó György, a Trafó Kortárs Művészetek Háza alapító igazgatója ezen az esszenciális ponton kapcsolódott be a beszélgetésbe, és helyezte a művelődési házak rendszerét gazdasági-társadalmi kontextusba. Kiemelte a ’68-as, teljesen visszarántani nem tudott reformok tehetetlen továbbgyűrűzését és az itthon Ratkó-korszakként jelölt baby boom generációjának igényeit is. Elindult egy olyan lélegzés, ami egyszerre volt felszabadulás, de kulturális versengés is. A szocialista blokk szerette volna tartani a lépést a hetvenes-nyolcvanas években kibontakozó francia kulturális forradalommal vagy éppen az amerikai pop-arttal, absztrakt expresszionizmussal, amelynek utazó kiállítását Moszkvában tömegek akarták megnézni. Az adok-kapokban a művelődési házak is benne voltak, és ami szintén fontos – mondta el Szabó –, hogy volt még pénz, és volt egy megnövekedett kereslet. Nemcsak a popzene, de például a nemzeti kultúra iránt is, ami szinte tabu volt addig. A néptáncmozgalom a 11. kerülethez is erősen kötődött, hiszen ha a Muzsikás együttes vagy Halmos Béláék az FMH-ban bazseváltak, ott telt ház volt.

Szabó György arra is felhívta a figyelmet, hogy mindezzel párhuzamosan elindult egy újfajta gondolkodás a gazdaságban: mi az, hogy vállalkozni? A nagy állami intézmények mellett megjelentek olyan kisebb egységek, mint a művelődési házak. Ami kisebb volt, ott a politikai kontroll is töredezni látszott: túl sok mindenre kellett figyelnie a hatalomnak, nem tudta ezt is kontroll alatt tartani, létrejött a pici szabadságok felülete. Fejletlen kulturális piac volt ez, így koncentrálódni tudtak azok az energiák, amelyek a kultúrában akartak megjelenni.

Budapest Tánciskola Archívuma
Kőrösy József utca 17., Lágymányosi Közösségi Ház (később MU Színház), „Boldog Vagyok” – fény-, árny- és színképek. Rendező Angelus Iván, előadja a Kreatív Mozgás Stúdió együttese.

Ebben a művelődési házak kezdetben nagyon fontosak voltak, aztán amikor a pénz elkezdett kiveszni, miközben a társadalomban a vállalkozói kedv egyre inkább erősödött, és a politikai kontroll szétmállott, akkor megváltozott a helyzetük.

Szalóky például – kapcsolódott a gazdálkodás témaköréhez Százados László – nagyon profin használta Kamaraerdőn az úgynevezett maradványérdekeltségeket, azaz hogy a megtermelt bevételnek egy részét helyben vissza lehetett forgatni. Eszközöket, például hangfalakat kezdtek vásárolni, saját nyomdát fejlesztettek, stúdiót alakítottak ki. Ezzel együtt igyekeztek felmérni az alattuk lévő intézménynek a teherbírását.

Berek Péter – elevenítette fel Százados –, aki Szalóky után vezette a Lágymányosi Közösségi Házat, két esetről számolt be, amikor elérték a befogadóképesség határait: az Európa Kiadó koncertjén, amelyre egyesek az ablakon át próbáltak bemászni, illetve Allen Ginsberg és a Hobo Blues Band közös estjén. Akkoriban az az éles kérdés is megfogalmazódott, vajon egy ennyire népszerű művelődési ház a kerületnek vagy a fővárosiaknak nyújtja-e azt, amit nyújt. A gazdag kínálatot a fenntartó is elvárta. Volt a babatornától kezdve a nyugdíjasklubon át a koncerten keresztül sok minden, közéjük pedig beillesztettek olyan dolgokat, melyek pénzt is hoztak, mondjuk, egy aerobikórát. De pont ez a sokszínűség azt is lehetővé tette, hogy olyasmi is felkerüljön erre a palettára, ami már egészen másról szólt. Tudtak finanszírozni olyan mániákat, amiket nagyon fontosnak tartottak. Az összművészet, tehát a zenével együtt mozgó képzőművészet, tánc, mozgásszínház, irodalom egy fontos trend volt. Így jött létre a Menyhárt Jenő kezdeményezte Club 2000 vagy Angelus Iván Kelet Varietéje a Lágymányosi Közösségi Házban. Miközben tehát e házak átvállaltak bizonyos közművelődési feladatokat olyan szinteken vagy olyan szeletekben, ahol az állam nem vagy rosszul teljesített, művészeti kooperációk is össze tudtak fonni szálakat, és jó esetben ez a két törekvés egymással is találkozott, kombinálódott.

A résztvevők arra is megpróbáltak választ keresni, hogy a rendszerváltás előtti éretlen piaci viszonyok között a művelődési házakban megjelenő progresszivitásnak és diverzitásnak hogyan lettek a rendszerváltás után mindinkább a romkocsmák, a Tütü Tangóhoz, a Tilos az Á-hoz vagy éppen a Szimplához hasonló kultikus helyek a terepei. K. Horváth Zsolt szerint ennek oka elsősorban a rendszerváltás utáni kulturális szerkezetben keresendő: sokkal könnyebb volt olyan engedélyekhez jutni, amelyek a fúziós, többféle kulturális funkciót elegyítő működést támogatták. Ezeknek a helyeknek jó lokációjuk volt, viszonylag olcsón lehetett őket bérleni, és még bevételt is termeltek.

Részben épp az erre épülő spekuláció, részben persze politikai játszmák lehetetlenítették el aztán ezeket a helyeket. Visszakanyarodva a gyökerekhez, megemlítette, hogy a huszadik század elején a munkásság körében nagyon nagy probléma volt az alkoholizmus. Az egykori munkásotthonokban viszont nem lehetett alkoholt árulni. Pont az volt az egyik cél, hogy munka után ne az ital legyen az első, hanem valami tartalmas, közösségi szabadidő-eltöltési formát hozzanak létre. Bár az alkohol megítélése és társadalmi szerepe is változik, ezt ma már így nehezen lehetne megcsinálni. Hiába látnak el az ilyen típusú, piaci alapon működő helyek komplex, nagyon sokszínű kulturális, társadalmi, politikai feladatokat, a megélhetésüket elsősorban a kimért italok biztosítják.

Szabó György leszögezte, nem lehet eléggé hangsúlyozni a piaci mechanizmusok meghatározó szerepét. Ahogyan fogalmazott: nagy különbség a mostani és a rendszerváltás körüli keretfeltételek között, hogy akkoriban mindenre volt idő. A piac annyira fejletlen volt, hogy nem tudta oly módon besűríteni a szabadidőt, ahogyan napjainkban.

Ma mindenre van ezer lehetőség, és ezzel együtt ott a félsz is, hogy az ember rosszul dönt – ezzel a szorongással pedig folyamatosan veszítjük el a szabadságunkat. A kilencvenes évek elején a piac lassúsága miatt több idő volt egy ötlet kidolgozására, az építkezésre, az elemzésre, csak lassan bukkantak föl a versenytársak. Aztán az idő felgyorsult, és ezzel párhuzamosan egyre drágább is.

A Lágymányos kulturális
terei első beszélgetése és minden további alkalmamegtekinthető a 11_11 Youtube-csatornáján.

Fortepan / Budapest Tánciskola Archívuma
Kőrösy József utca 17., Lágymányosi Közösségi Ház
(később MU Színház). Rozmár-bál. Angelus Iván
táncos, koreográfus, pedagógus szólóprogramja.

Ráadásul minél intenzívebb a piac, annál inkább tőkeigényes is, és ezalól a kultúra sem kivétel mint vállalkozás. A művelődési házaknak ezen a terepen iszonyatosan nehéz lett a dolga.

A hetvenes-nyolcvanas évekhez képest megváltozott a munka és a szabadidő aránya is, tette hozzá K. Horváth Zsolt. Hiába tekintjük az egyetemi éveket kulturális befektetésnek – ennek alátámasztásaképp mindhárom résztvevő beszámolt saját meghatározó élményeiről –, ha a mai egyetemista korosztálynak nincs ideje (és adott esetben pénze) művelődésre, moziba, színházi előadásokra, koncertre járni. Az előadóknak is jóval több lehetősége volt akár amatőrként is egy Petőfi Csarnok-méretű helyen, 800-900 fizető (!) vendég előtt fellépni – mindezt egy átlagos októberi kedd este.

Az egykori Lágymányosi Közösségi Házból lett MU Színházban – tette hozzá Százados László – nagy becsben tartották a hibázásnak a lehetőségét, a valódi inkubátorszerepet: úgy dolgozni, hogy abból adott esetben csak évek múlva áll össze valami. A Szkéné anyagai között lelte föl az alábbi belső szállóigét: „A Szkéné a kudarc folyamatos lehetőségét biztosítja.” Az idő tehát valóban kulcskérdés: egy jó együttműködésnek, a minőségi dolgoknak a létrehozása nem megy egyik pillanatról a másikra, annak mindig szintjei vannak, ha ezek a szintek kimaradnak, akkor nincs tovább épülési lehetőség.

Mindezen körülmények között milyen jövő, új szerep várhat a most már önkormányzati fenntartású művelődési házakra – tette fel a záró kérdést Ongjerth Dániel.

K. Horváth Zsolt több hatékonyan, komplex programmal működő példát említett (Márai Művelődési Ház, KULT7, Eötvös10), amelyek elfogadható honoráriumot is kínálnak, hiszen ez már – tette hozzá – nem a munkáskultúrának az időszaka, még csak nem is a hetvenes évek, amikor nagyon sokan ingyen csinálták a kultúrát. Ez ma már bérmunka, nem szabadidős tevékenység, költeni kell tehát rá. Viszont hasonlóan az 1920-as, illetve a hetvenes-nyolcvanas évekhez, ma is tanúi lehetünk egyfajta politikai tanácstalanságnak, és a politikai tanácstalanság – zárta a beszélgetést – fel szokta értékelni a kultúra fogalmát. Ebben lehet óvatos optimizmussal bízni.

Farkas Zsolt

Lételemük a szabadság

– közösségi házak az újbudaiak szolgálatában

A 11. kerületben alakultak meg Magyarországon az első közösségi házak. Ugyanis az 1970-es évek második felében, az első lakótelepek megépülését követően a 11. kerület irányításában új közművelődési fejlesztési koncepció született meg. Az akkori állampárt – a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) – az átalakuló és egyre növekvő lakosságú városrészekben meg akart erősödni, ezért olyan határozatot hozott, hogy miután a benépesülő város-részekben nincs közművelődési színtér, ezért a lakótelepekkel együtt épülő pártházak „nyíljanak meg” a helyi közösségek előtt. Így a közösségi házakban az MSZMP mellett helyet kaptak a különböző kulturális rendezvények, közösségi programok, társadalmi szervezetek, lakóhelyi önszerveződő csoportok, nyugdíjasklubok is. Az 1980-as évektől kezdték el működésüket ilyen módon a közösségi házak Őrmezőn, Kelenvölgyben, Lágymányoson, Kelenföldön, majd Gazdagréten. (Az ezredfordulón aztán az önkormányzat egy átszervezés keretében Lágymányoson és Kelenföldön megszüntette a közösségi házakat, s Albertfalván megnyitotta az
Albertfalvi Közösségi Házat.)

A névhasználat hamar elterjedt az országban, elsősorban a községek és a nagyvárosi lakótelepek kisebb művelődési házait hívják így. Ezek az intézmények olyan művelődési
házak, amelyek a nevükben jelzik, hogy melyik városrészben tálalhatóak, valamint utalnak rá, hogy a közművelődési feladatokat elsősorban a helyi közösségekre építve, azok
aktív közreműködésével látják el.

Tekintsük át leegyszerűsítve, a teljesség igénye nélkül, hogy milyen formákban tudunk művelődni, s milyen közösségeket tudunk definiálni. Művelődhetünk egyedül, közösen és közösségben is. Egyedül művelődünk, amikor könyvet olvasunk. Közösen művelődünk, amikor a közönség soraiban koncertet hallgatunk vagy színházi előadást nézünk egymás mellett, s közösségben művelődünk, amikor színjátszó körbe járunk, kórusban énekelünk, irodalomról vitatkozunk egy könyvklubban, amelyek során interakcióba lépünk egymással. A közösségek megjelenhetnek földrajzi vonatkozásban, amelyet az egyén egészében át tud látni (például család, szomszédság, kisebb település, városrész), érdeklődés-választás szerint (például énekkar, tánccsoport, vallási közösség, illetve a munkahely is), valamint említsük meg az online közösségeket is, amelyeknél nem feltétel a földrajzi-fizikai közelség, hiszen a virtuális térben „találkoznak” a tagjai.

A közösségi házak a programstruktúrájuk kialakításakor alulról építkeznek, azaz a helyi közösség igényeit monitorozzák,
s azokra közvetlenül reflektálnak, illetve katalizátorszereppel bírnak az új folyamatok beindításában. Ezért fontos számukra a függetlenség, hogy valóban helyben dőljenek el a fontos szakmai kérdések, hiszen a munkatársak a helyi társadalom részei, akik napi kapcsolatban állnak a környezetükben élő emberekkel, önszerveződő csoportokkal, intézményekkel.

Nagyon fontos feladatuk a lokális társadalom erősítése, vagyis az ott élőkben a lakóhelyükhöz való kötődés támogatása hagyományteremtő és -ápoló rendezvényekkel, helyi ünnepekkel, közösségi összejövetelekkel, helytörténeti programokkal és kiadványokkal, amelyek segítenek kialakítani a városrészre jellemző közösségi és kulturális arculatot.

S mindezek megvalósításába – lehetőség szerint – feladatuk bevonni az óvodákat, iskolákat, vallási közösségeket, civil szervezeteket. Ezzel tudják biztosítani a kulturális sokszínűséget, amely nemcsak helyi szinten, hanem a kerület egészében is láthatóvá válik. Hiszen Újbuda nagy kiterjedésű kerület, amely egymástól igencsak eltérő stílusú és hátterű városrészekből áll, mint a polgári Szentimreváros, a lakótelepi Gazdagrét vagy a rusztikus Kelenvölgy, hogy csak néhányat említsünk, amelyek mind-mind más hangulattal, kulturális háttérrel és identitással rendelkeznek.

Az újbudai közösségi házak a kerület központjától távol eső városrészekben találhatóak, amelyek Albertfalva kivételével szinte hermetikusan – autópálya, vasútvonal – el vannak zárva a belső részek kulturális pezsgésétől. Így nagyon szerencsés, hogy ezekben a városrészekben kis közösségi házak biztosítják a lokális kulturális és közösségi életet, amely városrészenként más és más, sajátos jegyeket visel magán, gazdagítva ezzel egész Újbuda szellemiségét és egyedi, de mégis sokszínű arculatát.

A helyi identitást erősítő közösségi programok mellett a közösségi házakban rengeteg tanfolyam (baba-mama foglalkozás, sport, tánc, gyógytorna, nyelvtanulás…), klub (irodalom, sakk, kártya, kertápolás, kézimunka…) és rendezvény (bábelőadás, komolyzenei koncert, táncest, ismeretterjesztő előadás, filmvetítés…) is várja a közönséget, amelyekre nemcsak a környékről, hanem a kerület, sőt alkalmanként a főváros egészéből várják az érdeklődőket, akiket így egy kicsit beszippanthat az adott környék és közösségi ház hangulata.

A látogatók többször meg is jegyzik egy-egy jól sikerült program végén, hogy többek
között azért is szeretnek a közösségi házakba járni, mert ezekben a pici, emberközeli intézményekben rengeteg apró csodának és varázslatnak lehetnek a részesei.

A szabadtéri rendezvények szintén izgalmas programelemek, amikor a helyi közösségekkel együtt tölthetünk el egy tartalmas napot műsorszámokkal, játékokkal, kézműves-kirakodóvásárral, ételkóstolással, közös főzéssel és sütögetéssel.

Ilyen rendezvények júniusban az Albertfalvi Mustra és a Gazdagréti Szentivánéj, szeptemberben az Őrmező Ünnepe, október elején pedig Kelenvölgyben az Ezerjó Fesztivál.

A szabadtéri rendezvények fontos szereplői a közösségi házakban, illetve az adott városrészben tevékenykedő művészek, hiszen a professzionális intézményrendszereken – színházak, hangversenytermek, galériák – kívül működő alkotók, művészeti csoportok (amatőr, műkedvelő és független társulatok) a közművelődési intézményekben
próba-, illetve bemutatkozási lehetőséget kaphatnak.
Így az újbudai közösségi házakban is jelen vannak, s rendszeres előadásaikkal gazdagítják kerületünk kulturális életét, mint az AKH Opera- és Dalstúdió, a Gesualdo Kamarakórus, a Kelenvölgyi Festőiskola, az Orosz Stúdiószínház, a Petőfi Musical Stúdió, az Újbuda Ezüstkar, a Vadrózsák Néptáncegyüttes, a Varázsvilág Diákszínpad, és még folytathatnánk a sort.

A közösségi házak a kulturális esélyegyenlőség biztosításában is fontos szerepet látnak el, hiszen azzal, hogy az emberek hétköznapi életterében találhatóak, könnyen megközelíthetőek azok számára is, akik kevésbé mobilisak, mint az idősek vagy a kisgyerekes családok.

A piacinál alacsonyabb áraikkal, az ingyenesen látogatható programjaikkal és közösségeikkel pedig azokat is be tudják vonzani, akik nem tudnak vagy nem akarnak jelentősebb összeget áldozni a kultúrára.

A közösségi rendezvények, a mozgásos tanfolyamok és az önszerveződő csoportok gyógyírt jelenthetnek az elmagányosodás ellen is, amely főleg az idősebb korosztályokat érinti; hiszen a közösségek megtartó ereje javítja az életminőségüket, a kedélyállapotukat, s a szeniorprogramok segítenek frissen tartani a testüket és a szellemüket egyaránt.

A közösség megtartó ereje a fiatalok számára is fontos, akik egyre inkább az online világban teremtenek kapcsolatokat, csatlakoznak közösségekhez, ami jelentős kihívás elé állítja az offline közművelődési intézményeket.
A Z és az alfa generáció számára a kézzelfogható és a virtuális tér közötti határok nem léteznek, egyszerre mindkét világban jelen tudnak lenni, és ne feledjük, hogy napjainkban már a kis béták születnek, akiket nevezhetünk akár MI-generációnak is. Őket megszólítani könnyebb, ha a közösségi házak online tartalmakat is szolgáltatnak, illetve egymáshoz kapcsolódóan futnak a világhálón és az intézményben a nekik (is) szóló programok. Az eddig elindított online pályázatok és versenyek – Újbuda Dekameron, Szubjektív Újbuda, Vers mindenki.net –, valamint a házak Facebook-csoportjai fontos tanulságokkal szolgálnak, illetve újabb és újabb kérdéseket vetnek fel a közösségek meghatározásával, a közművelődés fogalmával, a tér értelmezésével vagy az internetes algoritmusok szerepével összefüggésben. Ezen a ponton hagyjuk is el a Gutenberg-galaxist, e magazin lapjait – a közművelődés jövője iránt érdeklődőknek örömmel ajánlhatom figyelmébe a legfrissebb kezdeményezést, az „Online közművelődés” Facebook-csoportot.

Totobé Anita

A közös tér ereje

– előadó-művészeti csoportok előtt nyitja meg kapuit Újbuda négy közösségi háza

A Lágymányosi Közösségi Ház a nyolcvanas években elsősorban zenei és képzőművészeti eseményeiről vált ismertté, de már ekkor is fontos szerepet kapott a színház. A korszakban sok független csoport és alternatív társulat kereste azokat a helyeket, ahol kísérletezhetett, eltávolodhatott a hivatalos színházi struktúráktól. A Lágymányos ehhez ideális teret biztosított: egy viszonylag kis méretű, rugalmasan átrendezhető helyiséget, amelyben nem kellett a hagyományos kőszínházi keretekhez igazodni. Az évtized végére itt már rendszeresen jelentek meg alternatív színházi társulatok. Az avantgárd és az alternatív irányzatok képviselői olyan formanyelveket próbáltak ki, amelyek a klasszikus színházi intézményekben nem kaptak volna helyet. A zenei és képzőművészeti események mellett gyakorivá váltak a performanszok és happeningek. Ez a fajta szabadság különösen vonzóvá tette az épületet a fiatal rendezők, koreográfusok és színészek számára.

A fordulatot a rendszerváltás évei hozták el. 1991-ben megalakult a MU Színház, amely azonnal új szellemet hozott a Lágymányosi Közösségi Ház életébe. A MU nem saját társulattal működött, hanem teret adott független csoportoknak, projekteknek, ezzel új modellt teremtett a magyar színházi életben. A befogadó-színházi struktúra azóta széles körben elterjedt, főként a független színházi közegben. A kilencvenes évek elejétől egyre gyakrabban fogadta be a közösségi ház független színházi társulatok előadásait, elsősorban a 11. kerületben élő, dolgozó alkotóktól. Elősegítette ezt az elhatározást a Szkéné Színházzal való mind gyakoribb együttműködés. A sikerek és az egyre fokozódó igények miatt gondolkodtak el a munkatársak azon, hogy olyan irányba fejlesszék a nagytermet, hogy professzionális, kísérleti, alternatív színházi produkciók fogadására is alkalmassá váljon. A MU azóta is a magyar független színházi és táncélet egyik fontos központja.

A színház alapítói, köztük Leszták Tibor, tudatosan olyan központot szerettek volna kialakítani, amely a kortárs művészetek – színház, tánc, zene, vizuális műfajok – találkozási pontja lehet. A kilencvenes években itt bontakozott ki a független színházi szcéna egyik legfontosabb műhelye: megjelentek a kísérleti táncszínházak, alternatív társulatok, fiatal alkotók. A MU-ban olyan előadások születtek, amelyek bátran feszegették a színházi nyelv határait. A tér adottságai miatt a közönség közel került a játszókhoz, sokszor megszűnt a hagyományos színpad–nézőtér felosztás. A közösségi ház falai között otthonra talált a kortárs tánc is: számos koreo-gráfus itt mutatta be első darabjait, amelyek később a hazai és nemzetközi fesztiválok programjába kerültek. Így hamarosan az intézmény lett a bázisa több jelentős független színházi társulatnak is, például a Természetes Vészek Kollektívának, az Andaxínháznak, az Artusnak, a TranzDanz táncegyüttesnek, valamint Méhes Csaba, Rókás László, Berger Gyula és Angelus Iván társulatainak. A 2000-es évek második felében egyre gyakoribbá váltak a tánc mellett a szövegcentrikus előadások.

Olyan társulatok lakták be a színházi teret, mint a Mozgó Ház, a Hattyú Gárda, a Krétakör és a Szputnyik Hajózási Társaság, akik bár időközben megszűntek, előadásaikból építkezik a mai színházi formanyelv. A Lágymányosi Közösségi Ház tehát nemcsak egy közösségi tér volt, hanem bölcsője annak a színházi gondolkodásnak, amely a kísérletezést, a műfajok közötti átjárást és a fiatal alkotók támogatását állította középpontba. Örökségét a 11. kerület közösségi házai
továbbviszik, sőt annak értékrendjét szem előtt tartva szeretnék az infrastruktúrája vesztett, kivéreztetett közeget a rendelkezésükre álló lehetőségekkel segíteni. A közösségi tereink infrastruktúrájának megosztása évtizedek óta hatékonyan támogatja a közösségépítést. Napjainkban az erőforrás-megosztás egyre nagyobb jelentőséggel bír: ha nem kell minden szervezetnek vagy csoportnak saját infrastruktúrát fenntartania, az nemcsak költségmegtakarítást jelent, hanem környezeti szempontból is előnyös, hiszen kevesebb erőforrást igényel a létesítmények építése, működtetésük pedig fenntarthatóbb és gazdaságosabb. A közösségi infrastruktúra megosztása elősegíti az együttműködést a projektben részt vevő csapatok között, új találkozási pontokat teremt, csökkenti a társadalmi elszigetelődést, és erősíti a helyi identitást.

Erre a szemléletmódra és a történeti hagyományokra építve a KözPont Kft. és Újbuda Önkormányzata kísérleti jelleggel olyan pályázatot hirdet, amelynek keretében megosztja négy közösségi házának infrastruktúráját független színházi társulatokkal, alkotóműhelyekkel, hogy színházi, tánc- vagy összművészeti produkciókhoz próbahelyet biztosítson. Pályázni november 30-áig, bármilyen műfajú produkcióval, gyerekeknek vagy felnőtteknek szánt előadással egyaránt lehet, a megvalósításra pedig 3 hónap áll majd rendelkezésre a 2026 januárjától
decemberéig tartó időszakban. Sikeres közös munka esetén azonban hosszabb távú együttműködés is lehetséges! Közös erőforrásaink segítségével most együtt írhatjuk tovább az újbudai közösségi házak gazdag színházi hagyományát.

Széplaki Nóra

Kisgyerekből nagyelőadó

– közös felelősségünk a tehetségtámogatás

Amikor kicsiként arról álmodoztuk, mik leszünk, ha végre, ugyebár, nagyok leszünk (ahelyett, hogy még kiélveznénk az utolsó éveket, amikor se adóbevallás, se villanyszámla…), akkor általában a végcél lebegett a szemünk előtt. Azok a pillanatok, amikor majd elmondjuk a győzelmi beszédet, átvesszük a trófeát, fellépünk a színpadra, amikor végre minket választanak ki arra, hogy… De az évek (évtizedek?), amelyek ezek mögött a győztes pillanatok mögött állnak, azok se az amerikai filmekben, de a kamaszkori álmainkban sem
jelennek meg. Nem a hajnali hatos edzésekről, a végignyálazott szakkönyvekről, a százszor elrontott próbálkozásokról fantáziálunk. És felmerült bennem a kérdés, hogy ez baj-e. Vajon ha már a gyermeki álmodozás szakaszában tisztán látnánk, hogy milyen hosszú út vezet a célig, akkor is képesek lennénk-e (akarnánk-e) azt megtenni? Tudnánk-e élvezni magát az utat, ha az elejétől látnánk, mennyire hosszú és kanyargós?

Szóval erről fogok most gondolkodni itt, miközben elmesélem, mi a csuda köze is van ennek a dilemmának ahhoz, hogy

Újbudán immár harmadik alkalommal rendezzük meg a NagyElőadót, a kerület kifejezetten egyetemista zenekaroknak szóló zenei tehetségkutatóját.

Nagyjából hároméves lehettem, mikor már kőbe vésett tervem volt, hogy színházban fogok dolgozni, és ekképp a budapesti Színművészeti Egyetemre fogok járni. Egy debreceni közgazdász-matematikus család lányaként, akit addig még csak gyermekszínházba se vittek, nos hát, voltak ennél reálisabb elképzelések a világon. De nekem ez becsípődött: ötévesen egy szoknyával a fejemen azt játszottam a nappalink heverőjén, hogy épp előadom az Oscar-díjas monológomat a Vígszínházban (ne keressétek a logikát). Elkezdtem gyerekszínészkedni, szavalóversenyekre, énekórákra és táncra járni, és mindent, de tényleg mindent megtenni azért, hogy elérjem a célomat. Ami egyrészt csudajó szórakozás volt gyerekként, folyamatosan azt csinálni, amit szeretek, másrészt pedig hatalmas teher is, hogy vajon elérem-e egyszer a célom vele.

Az egyetemi felvételire készülve egy éven keresztül mindennap tanultam. Reggel művészet-, színház- és zenetörténet; ebéd után drámaolvasás és -elemzés; délután történelem, filozófia, politika, médiaművészet és minden egyéb, ami az SZFE-s alapműveltséghez kellhet. Este pedig egy film – olyan, amit minden, magára valamit is adó értelmiséginek ismernie kell.

Szerencsés vagyok… – Eredetileg így akartam kezdeni ezt a mondatot, de máris helyesbítek: Az éveken át tartó munkám végül meghozta gyümölcsét, felvettek AZ egyetemre, és megélhettem az álmomat. Talán éppen ezért szoktam azon gondolkodni, hogy hány gyerekkori álom foszlik köddé amiatt, mert az álmodója nem ennyire kitartó (bár lehetséges, hogy a törtető és mániákus szavakat
keresem itt inkább).

Attól, hogy valaki tehetséges, jól ír, fest, költ vagy komponál, még nem feltétlenül olyan a személyisége, hogy mindenen átverekszi magát. És őszintén szólva nem is hiszem, hogy ennek így kell működnie. Így hát összedugtuk a kollégákkal a fejünket, hogyan tudnánk ebbe a rendszerbe belekontárkodni, hogy segítsünk azoknak, akikkel egy cipőben jártunk vagy járunk. Talán így tudnám legpontosabban megfogalmazni, hogy miért is született meg a NagyElőadó.

Az a bizonyos erősítő

Amikor 2023-ban létrehoztuk a NagyElőadót, az egyik fontos célunk az volt, hogy segítsünk a tehetséges pályakezdő zenekaroknak lerövidíteni az utat a próbateremtől a színpadokig. És ez nem elhanyagolható cél, hiszen légy bármilyen rátermett és ügyes, a zenei szakma nem az, ahol villámgyorsan elérheted az ismertséget és az elismertséget (TikTok ide, X-Faktor oda). Nagy a felhozatal, erős a konkurencia, és egy napban csak bizonyos számú óránk van zenét, pláne új zenét hallgatni. Szóval nagyon jól jöhet ezeknek az új formációknak egy kis segítség a motor berúgásában. (Vagy az erősítő bedugásában.)

A NagyElőadó rendszere egyszerű. A zsűri tagjai maguk is aktív és a fiatalabb generációhoz tartozó zenészek, akik még bőven emlékeznek, milyen a kezdeti években minden egyes hallgatóért megdolgozni, de már van annyi tapasztalatuk, hogy látják, mi segít a sikerben, és mik az alapvető követelmények. Az életkorbeli közelség miatt ráadásul valamiféle természetes partneri viszony alakul ki versenyző és zsűri között. Azok a zenekarok jelentkezhetnek, melyeknek legalább egy tagja hallgatói jogviszonyban áll valamelyik kerületi egyetemmel. Ezek a zenekarok küldenek három számot, melyek alapján bekerülhetnek valamelyik elődöntőbe, onnan a zsűri vagy a közönségszavazatok segítségével a döntőbe, ahol végül a legjobb négy (vagy öt, évtől függ) zenekar fesztiválfellépést nyer, és a következő nyáron ott zenélhet a Campuson, a Művészetek Völgyén, az Ördögkatlanon vagy a Bartók Feszt’-en – akár több ezer ember előtt, kitörve a próbaterem falai közül.

A tehetségtámogató program létrejöttekor úgy éreztük, kötelesek vagyunk feltenni a kérdést, hogy ha ezek a helyi fiatal formációk nem tőlünk kapnak láthatóságot, infrastrukturális támogatást, fellépéseket, későbbi lehetőségeket – akkor ugyan kitől. Milyen lehetőségei vannak jelenleg itthon ezeknek a csapatoknak?

Pályázatok, mentorálás, ösztöndíjak területén sajnos elég elkeserítő a kép. Vannak önszerveződő kezdeményezések (például a Carson Coma Palántaprogramja), de ha te egy független, esetleg kritikus formáció vagy (ami, lássuk be, a pályakezdő fiatal csapatoknál nem annyira rendkívüli pozíció), akkor a központi források megpályázásakor nem indulsz igazán jó esélyekkel.

És ha már itthonról meg zenei formációkról beszélünk, és épp most vagyunk túl 2025 nyarán, mellyel kapcsolatban talán nem kell részletezni, mi uralta a hazai fesztiválokat és az aktuális közéleti-zenészi megnyilvánulásokat. Amikor egy magazinon keresztül arról gondolkodunk, hogyan lehet függetlennek lenni, és mit jelent a függetlenség, hirtelen nagyon aktuálissá válik ez a kérdés.

Újbuda, Budapest egyik legnagyobb kerülete ráadásul kifejezetten erős kulturális gyökerekkel rendelkezik, pláne könnyű-zenében (innen indult az Omega, de itt volt a Quimby vagy a Carson Coma első klubkoncertje is), így felelősségünknek és feladatunknak éreztük, hogy útnak indítsuk azt a helyi zenei tehetségtámogatási programot, ahol azonkívül, hogy mennyire vagy rátermett és tehetséges, tényleg semmi, de semmi más szempont nem számít – így a politikai hovatartozás sem.

Az első két NagyElőadón 5-5 zenekar nyert, és került fel a hazai nagyfesztiválok kisszínpadjaira, lett zsűritagok előzenekara, gazdagodott koncertfotózással vagy csak jó tanácsokkal és kapcsolatokkal. Hívtuk vissza őket többször Újbudára is, de például az idei NagyElőadó projektmenedzsere az az Erdélyi Zsófi, aki 2023-ban különdíjas lett a Szaffival; a tavalyi műsorvezetőnk pedig Kaufmann Joel volt, aki 2023-ban 2. helyezett lett a The Roving Chess Club tagjaként. Szóval az alapkereteken túl is igyekszünk odafigyelni, segíteni, együtt épülni.

Az első tehetségkutató óta eltelt két év. És amikor idén a Bánkitón, az Ördögkatlanon vagy a Völgyben jártam-keltem, a lineupokon többször is találkoztam a korábbi győztes zenekaraink neveivel. Visszahívták őket a fesztiválok, megismerte őket a közönség, és ők tovább tudtak haladni a NagyElőadó kezdőlökése után. Ez pedig a lehető legjobb dolog, ami történhetett.

Számomra a NagyElőadó minden évben egy szerelemprojekt. Őszintén remélem, hogy hosszú évekig így lesz ez még. Jó látni, hogy ez egy olyan zug a világunkban, ahol a tehetség, a személyiség, az akarat számít. És hogy valóban tudunk segíteni a még kiselőadóinknak, hogy egy picit lerövidüljön az út a nagyszínpadokig.

Erdélyi Zsófia

„Ha egy kis levegőt sem lehet találni ebben a szén-monoxiddal teli zsákban, akkor pukkasszuk ki!”

– interjú Vitáris Ivánnal

Merre induljon egy feltörekvő zenekar itthon? Segítenek még a tehetségkutatók, vagy más utakat kell keresni? Ha az Ivan & The Parazol frontembere csak három (plusz egy) tippet adhatna a pályakezdőknek, mi lenne az? Vitáris Iván arról is beszél, hogyan válhat a zene a társadalmi és politikai vélemények egyik legerősebb kifejezőeszközévé: a dalszövegektől a koncert közbeni skandálásokig, a performatív gesztusoktól a nyilvános megszólalásokig.

TEHETSÉGKUTATÓK, ÁLLAMI TÁMOGATÁSOK

2012 márciusában a Hard Rock Rising tehetségkutatón 500 dolláros díjat és egy Hard Rock Calling fesztiválfellépést nyertetek. Hogyan járult hozzá az indulásotokhoz a győzelem?

Ez volt az egyetlen szakmai tehetségkutató, amin elindultunk, és nyertünk. 2012-ben a Take My Hand a Petőfi Rádió toplistájára került, így ismert meg minket az ország.
Ennek kiegészítője volt a győzelem, ami lehetőséget adott, hogy olyan szakmabeliekkel ismerkedjünk meg, mint Lévai Balázs és Pély Barna, akiknek rengeteget köszönhetünk.

Hogyan látod a hazai tehetségtámogatási rendszert: valóban segíti a fiatal előadókat a gyorsabb fejlődésben és az ismertté válásban?

A régi nagy zenekarok többsége az egykori táncdalfesztiválokon tűnt fel, onnan indult a karrierjük. A maiakhoz képest ezek a tehetségkutatók gyakran magasabb művészi nívóval rendelkeztek, még akkor is, ha egy elnyomó rendszer hozta létre őket.

Egy tehetségkutatóval rengeteg lépcsőfokot lehet átugrani, főleg, ha szakmai szempontok mentén működik, mint a NagyElőadó. Gyorsított eljárásban lehet eljutni azokhoz a szakmai kapcsolatokhoz, amelyek később segíthetnek az előrejutásban: előzenekari lehetőségek, albumfelvételek vagy kiadói meghívások formájában. Persze ez nem egyenlő azzal, amikor az első Megasztár-szériában szerepelsz, és évtizedekig kitart az ismertséged.

Az állami szerep nehéz kérdés: úgy érzem, a kultúra 15 éve már az alsó polcról is lekerült. Rengeteg interjúban elmondtam már ezt a Churchill-idézetet: „Ha nincs kulturánk, akkor minek harcolunk?” A magyarságunk és a nemzeti identitásunk meghatározója a kultúránk, és ha ezt a legmagasabb szinten semmibe veszik, az rendkívüli károkat okoz a nemzetnek.

Nem látok jelenleg egy átfogó kulturális elképzelést, ami súlyos hiba. Ennek ellenére a valaha volt Cseh Tamás Program, a mostani Hangfoglaló egy pici kis fény ebben a sötétségben. Mi anno nem tudtunk élni vele, de később zsűriként részt vettem, amikor az akkor még ismeretlen Carson Coma állt a színpadon. Rengeteg zenekart, ami ma működik, ez az induló zenekaros pályázat indított el.

Több ismert előadó segíti a fiatalokat előzenekari lehetőségekkel vagy saját programokkal, például a Carson Coma Palántaprogramja vagy Lovasi András lemezfelvétel-pályázata. Ti is adtatok már előzenekari lehetőséget, sőt harmadik éve zsűrizel a NagyElőadó tehetségkutatón. Számodra szívügy vagy szakmai felelősség, hogy támogasd a pályakezdőket?

A NagyElőadóhoz Agócs Márton barátom hívott, akinek hatalmas szerepe volt abban, hogy létrejöjjön ez a tehetségkutató. Eleinte ez egy szívesség volt, de nagy energiát adott, hogy visszaadhatunk valamit annak a közösségnek, ahonnan jövünk. Azóta sokat fejlődött a program, de a fő inspiráció változatlan: utánpótlásképzés, öröklés, átadás.

Kézbe kell venni a saját kulturális örökségünket, segíteni a tehetségeinket, és biztosítani, hogy lokális szinten is előre tudjanak jutni, ehhez viszont szükség van egy átfogó elképzelésre a magyar kultúráról. Vegyük példának a finnek mintáját: ott minden gyerek kipróbálhat egy hangszert fél évig; ha nem tetszik, leteszi, vagy választ másikat. Kodály is hangsúlyozta, hogy már fiatalkorban el kell kezdeni a zenei oktatást. Nagy az igényük a zenélésre, de nem szabad semmit megszabni nekik, csak lehetőséget teremteni. Ha mi is így csinálnánk, nem ezt a kérdést tetted volna fel, hanem azt, hogy milyen volt az 50 állomásos európai turnétok.

TANÁCS A FELTÖREKVŐKNEK

Mi az a három dolog, amit induló előadóknak tanácsolnál?

Egy: Ne legyenek türelmetlenek, mert annak mindig megvan a böjtje! Ha túl sok lépcsőfok kimarad, egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy az Aréna színpadán áll, de nincs rá felkészülve. Mi is türelmetlenek voltunk, bárcsak most ezzel a tudással álltunk volna először a Sziget nagyszínpadán.
Kettő: Ne méregessük magunkat máshoz, mert minden produkció más, és másért jó. Három: Nyitott szemmel kell járni, inspirá-lódni. Az alap altervonalaknak akkora hatása van a magyar könnyűzenére, hogy bezárulnak a kapuk, és elvagyunk vele. Pedig rengeteg
zenekar van a világban, temérdek inspiráció, új kulturális hatás érhetné azokat akik ki
mernek lépni az itthoni keretek közül.

De szerinted erre az irányra kíváncsi lenne a közönség?

Leszarom a közönséget ilyen szempontból, már bocsánat! Legyen ez a 3+1! Nem a közönségnek csinálod a művészeted, hanem magadnak és egymásnak. Ha a közönség jön, és tetszik nekik, és tudnak csatlakozni, az egy csodálatos dolog. Azért is csináljuk, de nem csak azért.

KIADÓK, MENEDZSMENT

Mit gondolsz, mennyit veszít egy zenekar a függetlenségéből, ha kiadóhoz szerződik, és milyen szempontokat tanácsolnál mérlegelni a kezdő zenekaroknak?

Ma már ritka, hogy egy előadó függetlenségét veszítse egy ügynökséggel dolgozva. Az a klasszikus „mi adjuk az első lemezt, ha befutsz, a következőre többet kapsz, addig éld a rockstar-életet” helyzet Magyarországon nem létezik, ezért a kiadóknak is kevesebb beleszólása van. A jogi részre viszont meg kell tanulni odafigyelni. Sok előadó nincs tisztában alapvető jogaival, még azok sem, akik már kétszer megtöltötték a Parkot.

Koncertlemondás, vis maior, rider, opciós jog, nálad van-e a master… – ezek mind fontos kérdések. Például hogyha egy reklámba eladod a zenéd, fizetniük kell a vételárat, a használati díjat és a jogdíjat is. „Ott van az uborkareklámban a számunk, de egy forintot nem kaptunk érte!” Persze, mert a szerződésben benne van, mennyit kapsz, és az is, hogy amíg vissza nem termeled a költségeket, minden bevétel a kiadóhoz kerül.

Hozzá vagyunk szokva, hogy egy app feldobja: „módosítottuk a szerződési feltételeket”, és rányomunk az OK-ra gondolkodás nélkül. Menedzsment-, booking- vagy kiadói szerződésnél viszont olvasd el, és ha nem
értesz valamit, kérj segítséget a környezetedben! Az Artisjusnál, az EJN-nél és a zenészszakszervezeteknél ingyenes jogi tanácsadás van, tessék élni vele! A szerződés többszöri módosítása egyáltalán nem ciki, sőt így vesznek igazán komolyan.

Jelenleg három ügynökséggel dolgoztok együtt. Miért fontos ennyi szereplő be-vonása, és hogyan működik ez a gyakorlatban?

Hiszünk a hatalmi ágak szétválasztásában, és úgy gondoltuk, ezt a modellt alkalmazzuk a zeneiparban is: különválasztjuk a kiadót, a menedzsmentet és a bookingot. Ez a magyar piacon egy teszt volt, de a mérete miatt talán feleslegesnek tűnik, pedig Nyugaton ez alapvető gyakorlat.

POLITIKA

Egyre több zenész kerül politikai kontextusba, megszólal, protestál, vagy egyéb módon keveredik bele. Idén nyáron a fesztiválokat és koncerteket belengte a politikai tartalmú skandálás. Volt a nyáron olyan koncertetek, ahol ilyen hangzott fel?
Ha igen, hogyan éltétek meg?

Eltelt 15 év úgy, hogy rengetegféle módon csalódtunk abban a rendszerben, ami elvileg az országunkat vezetné.

Ha egy kis levegőt sem lehet találni ebben a szénmonoxiddal teli zsákban, akkor pukkasszuk ki, és hagyjuk a francba. Ezt ők is érzik valószínűleg. A This Blue számunk az élet elviselhetetlenségéről szól. Ennek a ritmusára kezdte Keszthelyen a 3-4 ezer fős közönség skandálni a „macskás fadísz”-t. 15 éve úgy járunk az utcán, hogy sarkonként, plakátonként ömlik ránk a gyűlölet. Nehogy már ezt a generációt vegyük elő gyűlöletkeltésért egy lökdösődés és rombolás nélküli skandálás miatt! Számomra az volt felháborító, amikor az egyik vezető politikus azt mondta, hogy a zenészek fizetik ezeket a skandáló tömegeket. Értem, hogy a politikusok sokszor hazugságba vannak kényszerítve, és értem a propagandát is, de ez puszta hazugság. Úgyhogy kiírtam, hogy „igen, úgy szoktuk csinálni, hogy a zenekar tagjai kimennek a koncert előtt, és kiosztanak 150 forintot vagy egy darab krumplit fejenként, és lehet választani”.

Nagyon nehéz találkozni a nép valós véleményével, és lehet, hogy a fiatalabb generáció kezdi ezt a skandálást, de ez az ő sajátjuk, senki nem bujtotta fel őket. Szinte minden fesztiválon előfordult, és ez fontos jelzés. Ami viszont idegesít, ha valaki erre a vonatra felszáll 200 nappal azelőtt, hogy már biztosan elsüllyed a hajó. A lázadás és a szembenállás lényege, hogy valóban érezd, és ki tudd mondani akkor, úgy, ahogy érzed. Én pár „művészeti teljesítményben” számítást érzek, de ettől függetlenül ez jogos és valós reakció.

Szerinted van-e felelőssége a művésznek abban, hogy a közönsége hogyan értelmezi a műveit, vagy milyen attitűdöt vesz fel a koncerteken? Egy zenésznek kell véleményt nyilvánítania közéleti kérdésekben?

A művészet a világ problémáira reagál, a jóra is, a rosszra is, arra, ami foglalkoztat minket. Az, hogy a politikából egy ilyen koszos, furcsa dolgot csináltak, amiről átok beszélni, és ami családokat szakít szét, miközben csak annyi lenne a szerepe, hogy a közös ügyeinket intézze, szomorú. A művészetnek fontos szerepe van abban, hogy erről beszéljen.

Szerinted miért pont a koncerteken jelenik ez meg, az emberek véleménye miért pont ebben a műfajban és területen lesz ennyire hangos?

Nagyon kevés tiszta és igaz dolog van már a világban, de a rockzene és az élőzene még mindig az. Mindannyian érezzük, merre fordul a világ, és hogy abból is elég volt. Így tudnak rá reagálni. Fellépőként te vagy hallgatod és tiszteled, vagy esetleg csendben egyetértesz vele, de nem kell elkezdeni integetni, hogy „most a fiúk, most a lányok”. Ezt manipulálni nem tiszta dolog. Ha van egy őszinte zenei megnyilatkozás, és az kihoz belőlük valamit, akkor az valódi.

A Modern és Kortárs Művészeti Központtal közösen hoztátok létre a Polarizmus című kiállítást. Ebbe installáltátok egy dalotokat, egy rikító „Budai Pop-rózsaszín” (a Budai Pop lemez arculatára utaló), áttetsző függönnyel körbevett nagyszínpadi térbe. A hangszerekkel berendezett, zenekar nélküli színpad közepén tátong egy lyuk, ami elnyeli a kábeleket, végül a hangszereket is. Mit akartatok ezzel kifejezni?

Én nem tudom már jobban megfogalmazni, mit gondolok erről az egészről, mint hogy a mosógép nem tud válogatni: összekeverednek a színek, összemosódott itt a jó és rossz, és még csak nem is akartuk szétválogatni. Kádár János azt mondja, hogy „anarchiába nem megyünk”, mire Sólyom László válaszol, hogy „de az idő sürget”. Ideje lenne kiválogatni a szennyest, kimosni és kiteregetni. Az egész kiállításban benne volt a szocializmus és a nemzeti nyomor, a történelem rengeteg rossz döntése. Mi mindig szeretjük azt, hogy egy kis rózsaszín felhőben élünk, de mellette mindig ott tátong egy fekete lyuk, ami bármikor beszippanthat.
Nagyon érdekes időszak következik: bármi legyen is a jövő április kimenetele, rengeteg feladat és társadalmi felelősség vár ránk. Nem lehet mindig másra mutogatni, a saját kertecskénkben is rendet kell rakni.

Bócz Amanda

Innováció, edukáció, alkotás

– megnyílt az ország
első kreatív technológiai tudásbázisa

Az Adaptérben, Magyarország első kreatív technológiai tudásbázisában pszichológiai előadások, hangszer- és játékfejlesztő kurzusok, AI-programozás váltja egymást, miközben fa- és műanyag-megmunkálásra alkalmas műhelyében a bútorrestaurálást vagy a varrás alapjait is megtanulhatjátok.Hogyan tud egy önkormányzati keretekből működő szervezet függetlenné és sokszínűvé válni? Alkotókról, fenntarthatóságról és intézményi célokról beszélgettünk Petrik Alexandrával, az Adaptér vezetőjével és Bodó Bencével, az Adaptér programszervezőjével.

Mit gondoltok, mi az emberek első benyomása, amikor az Adaptérrel találkoznak?

Petrik Alexandra: Ha az alkotók szempontjából közelítem meg, nekem az egyik legnagyobb sikerélményem az Adaptérrel kapcsolatban, mikor valaki, aki külföldön – jellemzően Nyugat-Európában vagy Amerikában – tanult, szocializálódott, dolgozott, az szívesen kapcsolódik az Adaptérhez. Nekem is az volt a belső megélésem, hogy ez az egész hely „európai”. Kinézetében, programjaiban, hitvallásában; abban, hogy mennyire dinamikus, milyen témákkal foglalkozik.

Bodó Bence: Azt hiszem, hogy az Adaptérnek sok esetben magas a belépési küszöbe. És aki ezt megugorja, és eljön egy olyan típusú programra, amit itt kínálunk, az utána már nagyon pozitívan áll ehhez az egészhez. De aki csak összefut velünk véletlenszerűen, annak szerintem elsőre bonyolult, hogy mi történik itt, annak ez egy ismeretlen terep. És ebből valaki jó dolgokra következtet, hogy van egy ilyen kísérletező dolog, és vannak azok az emberek is, akik viszont ezt nem szeretik.

PA: Igen, akik elutasítóbbak az újdonságokkal kapcsolatban, de velük eleve keveset találkozunk, hiszen ők elkerülnek minket.

Hogyan kerültetek bele az Adaptér fejlesztésébe, és mivel foglalkoztatok előtte?

PA: Én érkeztem meg legkorábban a csapatba, 2020 őszén. 2020 júniusában indult az az európai uniós projekt, aminek az egyik célkitűzése egy Art & Tech center létrehozása volt a 11. kerületben. Én ebbe csatlakoztam be mint projektmenedzser. Igazából semmi nem volt ezzel kapcsolatban kidolgozva, csak a cél volt adott, hogy legyen egy Art & Tech központ, ahol új technológiákat lehet majd megismerni. Ekkor még maga a Bercsényi utcai ingatlan is felújítás előtt volt, nem voltak rá még tervek sem. A pályafutásom itt tehát
azzal indult, hogy a semmiből – vagy egy nagyon tágan megfogalmazott célból – csináljunk valamit.

Egyébként közgazdász vagyok, és bár az Adaptér megalkotásakor a szakmai részébe is belefolytam, de igyekeztem azért mindig felismerni, hogy ez nem az én szakmám, nem én fogok itt „művészetet” csinálni, hanem
olyanokkal fogok együtt dolgozni, akik profik ezen a területen.

BB: Én ehhez képest már egy elkészült térbe és koncepcióba csatlakoztam be 2023-ban, amikor Szaszának kellett programszervezői segítség. Nekem kulturális programszervező, kulturális menedzser a szakmám, így kerültem ide. Az Adaptér előtt zenei menedzsmenttel foglalkoztam, de dolgoztam civil szervezetnél is egy darabig.

Az Adaptér koncepciójának kialakításakor mit tudtatok példaként felhasználni?

PA: Az ausztriai Ars Electronica projektre anno már a pályázat is példaként tekintett. De az egy több ezer négyzetméteres intézmény, ezért ha annak a monumentalitását nézzük, azt, hogy milyen műhelyei, kiállítóterei vannak, milyen finanszírozása van, az köszönőviszonyban sincs azzal a háromszáz négyzetméterrel, amivel jelenleg mi dolgozunk. Így mi a háromszáz négyzetméterünkön kezdtünk el azon gondolkodni, hogy mivel tudjuk a legtöbb embert megmozgatni. Lettek nálunk beszélgetések, kurzusok, képzések, amelyek akár hatvan főt is képesek egy-egy nap bevonni. És emellett vannak további kezdeményezéseink is, amikkel más-más közegeket próbálunk elérni. Emiatt is
nagyon távoli példa az Ars Electronica, annyira távoli, hogy nem lehetett komolyan venni azt, hogy csinálunk egy kicsit belőle. Nem a célokhoz kerestünk erőforrásokat, hanem megnéztük, hogy mire van nekünk erőforrásunk, mire van igényünk, mit lehet ezekkel az emberekkel megvalósítani, és abból próbáltuk meghatározni, hogy milyen lesz az Adaptér, nem pedig fordítva. Azokon az embereken keresztül, akikkel együtt dolgoztunk, beépültek intézmények és alkotók
tapasztalatai a működésünkbe.